Érdemes megjegyezni az elõadás elején a térrendezés által kiosztott szereplehetõségeket: a játéktér boksz-ring, amelynek négy csúcsa a nézõtér oldallapjaira mutat, hogy kényünk szerint a lehetõ legteljesebb rálátás essék a hamarosan megütközõ artistákra. A ring egyik sarkában, vörös öltönyben, fekete ingben szemtelen lazasággal üldögélõ úr gurgulázó-bugyogó hangon mormol mikrofonjába; a nagyobb információértékkel rendelkezõ szövegeket kivehetõen, például azt, hogy mellõzzük a dohányzást, és kapcsoljuk ki mobiltelefonjainkat. Csupa csapda az egész. Aki jegyet váltott, belépése pillanatától eleme az elõadásnak: a lelkiismeretlen voyeurt alakítja. Kacarászhat, koccinthat, fogadásokat köthet. A háttérben ráadásul a napszítta-szikkasztotta olasz tájakat idézõ muzsika szól, úgy a '30-as, '40-es évek tájáról, telve olvatag életkedvvel. A paparazzo-féle vörösöltönyös recsegve dadogja érthetetlen szövegét, olyan mussolinis hangulatban. Játsszuk azt, hogy mulatunk, és dúdolunk, és közben a hangosbemondó buzdítón recseg, miközben mi itt és most levezetjük minden megmagyarázhatatlan félelmünket, kételyünket és gyûlölködõ indulatunkat, amint a ringben
a betört orrokat, ellilult szemgödröket, vérzõ sebeket szaporítják. Játsszuk azt, hogy gonoszkodunk (azt úgyis nagyon jó játszani - és most még felelõsség sem terhel érte), és hogy mosolygunk közben.

Compagnie Pál Frenák: KáOsz - Carmen 7x Fotó: Sándor Katalin

Ugyanazon az ajtón, ahol pár perce még a nézõk érkeztek, betoppannak a küzdésre szánt és elszánt lányok és legények. Arcukra merevedett céltudatossággal bámulják a semmit; masszaszerûen tömörülnek a bejárati lépcsõkön. Majd egyszerre elindulnak. Katonás rend és fegyelem. Pedig az elegáns zakó alatt mindannyian kikandikáló alsónemûben feszítenek, továbbá termetes férfiak vonulnak el orrunk elõtt nyaktörõen magas sarkú nõi cipõkben. Mintegy parancsszóra elfoglalja ki-ki a helyét a küzdõtér körül elhelyezett ,,bemelegítõ" székekben. Összpontosító, befelé forduló tekintetek, még pihenõ, de mozdulatlanságukban máris feszülõ erõt sejtetõ izmok. Fejük felett sorra kigyúl egy-egy reflektor, és mintha kizárólag csak a megmutatkozás (értsd: show) éltetné a testeket, a fénypászma érintésére megelevenednek, felpattannak, végtagjaik kinyúl-nak - mihelyt kihuny a fény, visszaroskadnak székeikre (gerincét tört kutyát láttam így, hangtalanul, égbe nyúlón ugrani - a tudat nem észlel, és nem közöl, csak a fájdalom enyhítésére koncentrál).

A kommentátor elhagyja a ringet, leereszkedik a küzdõ felek elõkészítõ terepéhez. Az õ lábán is magas sarkú cipõ van.

Kezdõdnek a menetek. A cím második felébõl következtetve - Carmen 7x - hét lehet, de nem számolom, mert lehetetlen hideg fejjel számolgatni a ringben paradox módon gyönyörû táncmozdulatokkal egymást tépõ, kínzó párosok, hármasok ,,meneteit", vagy a magányos vívódást, amitõl az összes többi szereplõ szenvtelenül elfordul. Csupán annyit tudok, hogy itt az egymásnak-feszülésnek, szenvedélynek és szenvedésnek szinte végtelen variációs lehetõségét látom. Van itt egymás fejét hónalj alá kapó fogásban dulakodó férfi-páros, és van nõ-férfi kettõs, amelynek tagjai sokáig nem is tudnak megmérkõzni, mert mint akiket megbabonáztak, teljesen párhuzamosan és másodpercre egyszerre mozognak (talán harmonikusnak indulna ez a kapcsolat, ha nem lenne itt a kényszerítõ ring, amibe az alapszituáció mindenkit belekényszerít).

Persze a küzdelem variációs lehetõségei messze nem lennének elegendõek ahhoz, hogy éberen tartsák a figyelmet, további veszély, hogy a kegyetlenkedésektõl sokkolva vagy éppen elfásulva érdeklõdését veszíti a nézõ: a sorozatos K.O.-k egy ponton túl morfiumként hatnak, és elaltatnának minden reakciót, amit félelem, szorongás, együttérzés kelt bennünk. De nem így történik.

A menetek közt felmosnak minket, gondosan megtisztítják érzékeinket, fellocsolják érdeklõdésünket, hogy újra kihegyezett idegszálakkal, tiszta fejjel kövessük a meccset. Frissítõ - azaz nevetés. Gyorsbeszédû kommentátorunk kifürkészi az egyik verekedõt, aki épp a ringen kívül gyûjtene némi erõt, és lerohanja egy szenzációs interjú erejéig. A röpke párbeszéd zanza-angolját nincs ember, aki megértené, ám ez senkit nem zavar; a riporter gyõztes tekintettel pásztáz végig rajtunk.

One-man-show veszi kezdetét (vagy one-women-show?): kopasz szereplõ áll a ringben. Meztelenre vetkõzik. Magánszámot ad elõ. Mialatt ruháit újból felölti, a ring egyik sarkában elhelyezett nõgyógyászati székben az egyik táncost közkínzásnak vetik alá, majd magára hagyják, szenvedõn összekuporodva. Kopasz szereplõ lebilleg a nézõk közé, és az elõttem ülõ úriembert alaposan szájon csókolja. Valahol itt érzékelhetõ az elõadás csúcspontja. Férfi és nõ párharca a ringben. Megjelenésük pillanatától - jelmezben, hajviseletben, mozdulatokban - a szereplõk férfiak és nõk elegyét jelenítik meg. Az, hogy a nõi szereplõ kopasz és suhancos mozgású, vagy hogy a férfiak nõi cipõkben lejtenek, olyan, mint egy-egy adalék: az egyed férfias vagy nõies vonásai, illetve azok sajátos keveredése, éppen úgy, mint a valóságban. A táncosok olyan természetességgel viselik a ,,harmadlagos" nemi jegyeket, hogy jószerivel eszembe sem jut elgondolkodni azon: ki itt a férfi és ki itt a nõ. A harcokban vesztes és gyõztes van, kiütött és kiütõ. Minden kellék, minden gesztus egyszerû és emberi, magától értetõdõ. Ki-ki magával hozza aktuális kellékeit, majd nemisége mindig újra definiálódik minden újabb kapcsolat fényében.

Compagnie Pál Frenák: KáOsz - Carmen 7x Fotó: Sándor Katalin

A figurák, az összecsapások, az egész cselekvés-sor attól igaz, hogy Erósz minden árnyalata megvillan benne. Egyedül a kommentátor nem harcol. Nem küzd, hanem küszködik és vívódik. Magányos rikkancs, kikiáltó, akinek kényszerképzete, hogy õ itt a mozgatórugó, akinek kielégülést a mikrofon adta plénum nyújt. Most õ kerül a ringbe. Új jelmezt is öltött hozzá: felsõteste kiszolgáltatottan meztelen, derekára szamurájos, bõ piros szoknyát húzott, kezére ugyancsak piros, hosszú szárú kesztyût. Zavarba ejtõ és feltûnõ - ahogyan szeretné -, de most elõször õszinte is. A többi szereplõ kiszállt a ringbõl, a peremére ült, háttal az átvedlett kommentátornak. Kommentátor a mellkasát kutatja. A többiek fájdalmasan üvöltenek. Kommentátor a szívét szeretné kiemelni. Leinti a kiáltókat, majd ujjai közt, tenyerében bemutatja a dobogó szívet.

Folytatódnak a menetek, és ezekben már inkább csak a táncos-trouvaille-ra tudok figyelni, sokkal izgalmasabbá válnak, eluralkodnak viszont a közjátékok: a dekadens cigarettázás, lassú ringás a füstben, mialatt búsan szól a song: ,,Everybody's fucking but me". Vagy késõbb, a borra, csókra hívó gesztusok meghosszabbítása: tánc a közönséggel, vállra borulós, meghitt andalgás, amire meglepõen könnyen invitálhatók a nézõk. Hát ide jutottunk a hedonizáló voyeur-pózból: csendesen táncolunk a szerelem gladiátoraival.

A végsõ összecsapás következik.

Halál. A táncosok leválnak partnereiktõl, és visszalépnek a gyilkolászás terepére. Bekötött fejû férfi, mintegy transzban, fallikus táncot jár. Mondjuk: õ a halál. A szereplõk engedelmesen levetik minden ruhájukat. Egy sorban állnak, meztelenül. Egymás után a padlóra zuhannak.

Születés. Sosem tudjuk meg, ki születik, és hogy õ milyen lesz. Újabb életciklus veszi kezdetét, és újabb bokszmeccsek kezdõdnek. A nõgyógyászati székben egy nõ szül. Vajúdik, vonaglik akkor is, amikor a többiek már szokatlan divatbemutatót tartanak: peckesen feldíszített, ruha-voltának minden praktikusságát nélkülözõ jelmezekben. Csak azért - gondolom -, hogy bemutassák, mi mindent lehet még az emberi testre felvinni, milyen ornamentikával toldhatók meg tagjaink, hogy addig is felejthetõ legyen mulandóságuk.

,,Nyájas közönség, kulcscsomót keress!" - talán ezt mormolja lassan már megszokott artikulátlanságával kommentátor, akinek vezényszavára a lépcsõkre tuszkolódó táncosok távoznak. Vagy lehet, hogy ezt mondta: ,,Egyszerûen csak nyisd meg érzékeidet"? Kár keresni a beazonosításokat; ez itt ugyanúgy az élet végletes és elementáris élményeirõl szól, mint Bizet operája (sorolhatnám: harcról és szerelemrõl, egyediségrõl és felcserélhetõségrõl, nõi és férfi egzisztenciáról, satöbbi). Talán így, leírva kegyetlennek tûnik az elõadás. Pedig nem az. Egyszerûen életteli és erõs. Az ínyenc bizonyára nyelvével csettint. És remélhetõleg kiissza borát.