Amikor elsõ ízben próbáltam felvetni az álnevet használó mûvészek problematikáját, s jegyzeteimet Marcel Duchamp, illetve Rrose Sélavy esetével igyekeztem bevezetni, még csak nem is sejtettem, hogy a zajló élet egyik eseménye új dimenziót ad Duchamp névhasználatának. Csakis a véletlennek köszönhetõ, hogy a balkáni történések sodrása olyan újabb mûvészettörténeti adalékot vetett napvilágra, amilyet még Desnos sem volt képes megálmodni, holott az a mendemonda terjedt el róla, hogy álmában másokkal azonosította magát: „Leggyakoribb `mása' a New Yorkban élõ elsõ dadaista-szürrealista festõ, sakkmester, tréfacsináló és szójátékfaragó, Marcel Duchamp. Desnos annyira `azonosul' képzeletbeli másával, hogy nevében – álnevén: Rrose Sélavy – nyilatkozik, s az eredetihez némileg hasonló szójátékokat álmodik (Duchamp gyakran szignálta mûveit e szójátékálnéven: Rrose Sélavy – olvasva: Eros c'est la vie, tehát: Érosz az élet)."¹ Erõteljes álombeli aktivitásának ellenére Desnos minden bizonnyal megfeledkezett a Rrose Sélavy álnév eredeti viselõjének, Marcel Duchamp polgári nevének egy csupán minimális korrekciót igénylõ, a délszláv kultúra kontextusához idomuló változatáról, melynek egyik fonetikai elõnye, hogy a szláv ajkú mûvészetkedvelõk számára jóval megkönnyíti Duchamp elõ- és utónevének helyes kiejtését olyankor, amikor az eredeti ortográfiai változatban jelenik meg: „Marcel Duchamp". Bár a szerbhorvát helyesírási szabályok értelmében az idegen név megtarthatja kiírásának eredeti formáját is – ilyenkor okoz bajt a beavatatlanoknak a helyes kiejtés -, a gyakorlatban mégis a fonetikus kiírás az elterjedtebb, jórészt a cirill írásmód túltengésének köszönve. Marcel Duchamp ilyenkor Marsel Dišan-ként jelenik meg, mivel a szerbhorvát az „ü" hangot „i"-vel helyettesíti.

A Marsel Dišan fonetikus változat plusz egy dimenziós alakja egy 1981-es decemberi délutánon született meg az éterben, a leghallgatottabb belgrádi rádióállomás, a Studio B hullámhosszán. Egy kiállítás felrakásának a szünetében ugyanis mikrofonhoz kérték Alan Fordot, aki beszélgetés közben említést tett egyik, a Mona Lisa-jelenséget tematizáló vizuális költeményérõl. Ezen a munkán tudniillik Mona Lisa ajkai közül szóbuborék tör elõ: „Ja volim Dišana", illetve: „Szeretem Duchamp-t". Ennek a kedves alkotásnak nem is annyira értelmi vetülete s a hangulatát belengõ enyhe iróniája okozta a félreértést, hanem az interjúalany, tudniillik Alan Ford kiejtésében, hanghordozásában bekövetkezett torzulás, amely nagyon könnyen Dušanként hangozhatott a délutáni közönybe merült rádióhallgatók fülében. Itt azonban a Dušan még nem volt oly egyértelmû, talán csak a mûvészeti kérdésekben járatlanoknak tûnhetett annak. Ám az történt, hogy az események rádupláztak, s immár félremagyarázhatatlanul és visszavonhatatlanul a szerbiai Marsel Dušanná keresztelték át a kozmopolita Marcel Duchamp-t. Ez már nem is kimondott, az éterben szertefoszlott, hanem leírt, ólomba öntött, félkövér betûkkel nyomatékosított változata volt a Dušannak, s a Student címû egyetemista lapnak a kérdéses kiállításról szóló beszámolójában látott napvilágot.² S hogy nem nyomdahibáról van szó, bizonyítja az eset ismétlõdése egy sorral lejjebb, summa summarum: „Szeretem Dušánt".

Vagy fél év telt el azóta, hogy az álneves mûvészek elsõ része megjelent. Egyrészt a Dušan-história, másrészt Monty Cantsin újabb felbuzdulása, levéláradata késztetett arra, hogy alapfokon rendszerezzem a dolgokat, vagyis hogy hírül adjam, ne pedig önzõn magamnak tartogassam az álneves mûvészekrõl szóló szórakoztató történeteket. Harmadsorban pedig Alan Ford is rádöbbent önmaga kilétére, amit hozzám intézett, végtelenül õszinte vallomása is bizonyít. Ezért levelét szintúgy beépítettem a meglevõ szövegszövet szálai közé.

„Kedves Art Lover!

Roppant érdekelnek a Monty Cantsin körüli dolgok, többek között Kosznovszki Márton halálának pontos ideje is. Ha 1976 márciusának elsõ felére esik, úgy idõbelileg összevág egy akkoriban kipattant, egészen más témájú regény ötletének létrejöttével. 1976. március 13-án, úgy emlékszem, felhõs és meleg volt a reggel. Ötletem támadt egy a Szabadka városához, a családomhoz és õseimhez fûzõdõ, eposzi terjedelmû történelmi regény megírásához, melynek stílusát a dokumentáris-fantasztikus realizmus határozta volna meg. Ezenkívül szándékomban állt, hogy a mûbe beépítsem azokat a tapasztalatokat is, melyeket 1970-tõl idáig az új mûvészet területén végzett tevékenységem során szereztem.

A regénynek ezeddig csupán elsõ fejezete készült el, s néhány töredéke Analema címmel meg is jelent a Rukovet címû szabadkai folyóirat egyik számában. A közzétett részletben azonban nyoma sincs az új mûvészeti lehetõségek kamatoztatásának, ami bizonyos értelemben útját állja a rendelkezésemre álló hatalmas forrásanyag végsõ megmunkálásának. Így feküdt ez az egész sikertelen próbálkozás már jó ideje, egészen addig a pillanatig, amikor elolvastam a szövegedhez csatolt Monty Cantsin-leveleket, felfogván: ez az, amit én is prózámba szerettem volna építeni. A közölt anyag iránt megnyilvánuló fokozott érdeklõdésem tehát innen ered, s most nagyobb lélegzetû prózai mû megírására készülök, pont erre a dokumentaritásra és erre a sci-fi-re épülõ, az általam is megélt, valóságos világûri vibrációkkal határos fantasztikumra támaszkodva. A Monty Cantsinekrõl szóló szerzeményt is meg szeretném hallgatni, esetleg szalagra venni.

A mûvészek álneveivel kapcsolatos munkálkodásod olyan anyagot jelent számomra, amellyel kitölthetem a sikertelen regényemben támadt hézagokat. Miközben olvastam, úgy éreztem: ez a szöveg kizárólag nekem íródott. Eszembe jutottak azok az álmatlan éjszakák, melyeknek üres óráiban messzi tájakról jövõ, ismeretlen egyénektõl származó különleges üzeneteket, képeket, hangokat és árnyrajzokat véltem érzékelni, amelyeket egyszerûen lehetetlen volt ésszerûen megmagyarázni. Most úgy érzem, hogy távoli országok Monty Cantsinjei próbáltak velem kapcsolatot teremteni.

Mivel azonosító képességem rendkívül fejlett és erõs, úgy érzem, ez az egyetlen dolog, ami még életben tart. Életem párhuzamos világait talán nem is olvaszthatnánk egyetlen Monty Cantsinbe. Egyidejûleg vagyok Slavko Matkovi¡ és Leonid Idas Matkovi¡, az õ apja és a nagyapám, Nikola Matkovi¡, aztán sokan mások, akik az elsõ világháború árkaiban vesztek el; fiaim is, de nem mostani tudatállapotukban, hanem mondjuk húsz év múlva, továbbá A. Vukov és Monty Cantsin, Duchamp és Voltaire stb., stb., az alakok végtelen lánca, akik csak általam, rajtam keresztül tudnak egymásról, ugyanis én vagyok az a mentális közvetítõ, aki összeköti ezeket a relációkat. Valójában olyan mentális kalandornak érzem magam, aki saját sorsát hívja ki önmaga ellen, aki valamit nagyon határozottan érez, ám nincs megfelelõ médiuma a dolgok közléséhez.
Õ viszont médium, mások médiuma. Rémlátomás, mágia, mondom gyakran magamnak, azonban csak `lelkem' vibrálása és pislákolása lenne mindez? Monty Cantsin tehát mindenekelõtt ezért tûnik számomra érthetõ, logikus és mélyen személyes élménynek. Õ az én Alan Fordom, Art Loverem, Billy Piligrimem, az én Kafkám, akirõl merem állítani, hogy valamikor járt Szabadkán. Emellett létezik még több olyan azonosítatlan személy, akinek kisugárzása a város építészetében, ambientusában, légkörében és `image'-ében valahogy ma is érezhetõ. Ki a meghatározója, mely emberekkel találkozunk az életben, kiket fogunk megismerni, kiket megszeretni, kiket megérteni és kiket azonnal eltaszítani? Úgy hiszem, mindez nem a véletlenen múlik, mint ahogy a szólás tartja. Egyezel velem?

Alan Ford^*,

a Brutális Szervezet, a Nagy Maszturbátor

^* Gabrielle Privat, Ostara Bluid, Comtesse Vandal, The New Yorker Solo, Baby Maskarade."

Alan Fordnak az eseményekhez való csatlakozása kissé váratlanul történt, mert bár tudtam, hogy lényegében õ is antihõs, illetve `másmilyensztár', s hogy katonáskodása idején, egy nehéz életszakaszban vette fel az Alan Ford álnevet, akkoriban kezdte magát azonosítani Magnus és Bunker – e két képregényszerzõ neve is álnév! – fõhõsével, mégsem sejthettem, hová vezet majd mindez. Slavko Matkovi¡ ugyanis, a gyalogságban teljesítve szolgálatot, miniatûr képregénysorozat rajzolásába fogott, a menekülés egyetlen lehetséges megoldásaként: a képregényhõs Alan Ford álarcát vette magára, akihez – ez is az igazsághoz tartozik – arcban is, alkatilag is roppant hasonlít. Jómagam is egy tucat ilyen alkalmi képregényt kaptam tõle a hadseregbõl küldött leveleiben, amikor is Alan Fordnak képzelve magát korlátlanul mozoghatott térben és idõben. Egyidejûleg szerettei között, de valamelyik orbitális állomáson is jelen lehetett. Alan Ford ilyképp átsegítette a vele azonosuló Slavko Matkovi¡ot életének egy küzdelmes és válságos szakaszán, s vele maradt késõbb is, talán mindörökre.

Ennyit hát Alan Fordról, hogy a következõ álneves mûvész jellemrajzát immár ismét Monty Cantsin villantsa fel.

R.U. Sevol neoista rítusa Párizsban 1980 • Fotó: Neoist Archive	A Residents együttes egyik tagja, Kazu Yanagi és M.C. az ukiahi Cavellini-parádén 1980 • Fotó: Neoist Archive

„Kedves Art Lover!

Zuhog az esõ, éjjel kettõ felé jár. A Rising Sun nevû blues-bárból jöttem, ahol egy elefántfogsorú gyerek énekelt: `Gyere haza, bébi, mielõtt meghalok, látni akarlak, gyere és rázz meg'. Elõkapott egy szájharmonikát, és halálosan felsírt, csak úgy néztem, mást nem is tehettem. A terem zsúfolt volt, de azért Florance nekiállt táncolni. Aranyos csaj, mást nem lehet mondani róla. Jelenleg illegálisan tartózkodik Kanadában, nálam kapott menedékjogot, s a nevét is gyorsan megváltoztatta Florance La Folie-re. Még fogsz hallani róla, ha mástól nem, akkor tõlem.

Délután csináltunk egy videót Robert Filliou-val és aztán megittunk néhány sört a Gaspesien bárban, arról beszélgetve, hogyan lehet nagy hírverést csinálni egy koncert vagy más elõadás körül, hogy aztán ne jöjjön el senki, senki, senki. Plakátok, meghívók, cikkek, és aztán mégis üres marad a helyiség. Mit gondolsz, hogyan lehet ezt megszervezni? Robertnek Ben Vautier-vel és Dick Higginsszel van itt egy kiállítása és tegnap este volt a megnyitó egy Fluxus-koncerttel. De most tulajdonképpen Reinhartról akarok írni, Reinhart U Sevolról (baromi, hogy még mennyi álneves barátom van, írnom kell mindegyikrõl?). Anna Banana jön ide november végén, akivel elõször Ukiah-ben találkoztam az Inter-Dada 80-on. Úgy emlékszem, hogy írtam egy levelet errõl a fesztiválról, méghozzá elég lebaszó stílusban, nemde? Anna Bananát mindenki ismeri, mûvészetének kulcsa mindjárt a nevében van, csak a banán érdekli. Az idén megrendezte a Banán-Olimpiát Vancouverben. Félelmetesen egykedvû leleményességgel kreált egy banánvilágot: a banán mindenre jó, a banán mindent megmagyaráz, a banán az élet, a banán a halál, éppúgy, mint a dió, de ez egy másik mûvész: Oz. David Zack írja alá egyes leveleit így. A Nut Art (diómûvészet) egy egész szép kis mozgalom volt a hetvenes évek elején. David barátai közé tartozik Irene Dogmatic, neki is a nevében van a kulcs, `kutyamûvészetét' valószínûleg jól ismered. Irene sosem tartózkodott otthon, amikor Friscóban voltam, máskor meg én nem voltam ott, így aztán soha sem találkoztunk. A Szépség Gyilkosai nevû punk-rock bandája eléggé népszerû arrafelé, és ha már itt tartunk, miért ne említsem meg Lady Brute, 1175 X Agent, Kory Pon, Polly Esther Nation, Princess Kropotkin vagy Pamela Rome nevét, valamennyien álneves csajok, írjak mindegyikrõl? Az igazság az, hogy ezekbõl a felszínes leírásokból soha sem fogod megismerni õket. Ha többet akarsz tudni, akkor szervezz egy álneves találkozót, és hívj meg mindenkit, de ne feledkezz meg Abdadáról, illetve Le Clair-rõl, akitõl biztosan eredetibb sztorikat fogsz kapni, mint tõlem. Õ végigjárta a nagy pszichedelikus beatnik és hippi idõket, õ találkozott Duchamp-nal is, tõle megtudhatsz mindent, én meg most visszatérek Reinharthoz.

Ez év áprilisában történt, hogy az áruló stúdiótulajdonos Milannál tervezett eseményeket áthelyeztük az én lakásomba, amit ebbõl az alkalomból No-Galériának neveztünk el. Egy este jött két manusz, és el se mentek hajnalig, baromira akartak beszélni a mûvészetrõl, és halálosan sok kérdést tettek fel. Egyikük volt Reinhart U Sevol, eredeti nevén Carlos Ferreiro, Angliába emigrált spanyol szülõk szürrealizmusra hajló gyermeke, aki akkor még Mike-ként mutatkozott be. Betéve tudta az összes szürrealista manifesztum szövegét, és arra volt kíváncsi, hogy mi a fene ez a neoizmus. Mivel én magam sem tudtam, abban maradtunk, hogy ezt a dolgot majd késõbb egyeztetjük. Szerencsére ez máig sem sikerült.

Reinhartnak akkor még dalis bajusza és Don Quijoté-s kecskeszakálla volt. Elmesélte néhány véres-maszkos utcai akcióját, amik már a montreali rendõrség érdeklõdését is felkeltették; megvitattuk a harmadik világháborút és a világvégét, söröztünk, szívtunk, Reinhart Breton kiáltványait elemezte. `Én egy tiszta és született szürrealista vagyok', szokta mondani, ezenkívül nadaistának vallja magát. Nada spanyol szó, azt jelenti hogy semmi. Nada, Nada, Nada, ismételgeti Reinhart újra és újra, és felmázolja a házak falára zöld festékkel. Tíz évvel ezelõtt tizennégy éves volt, amikor a szüleivel Montrealba érkezett, késõbb szülei visszamentek, õ itt maradt tanulni. A mûvészeti iskolákból kikerülve elhatározta, hogy idejét a szürrealizmusnak áldozza. Apró szobákat bérelt a legolcsóbb hotelokban, étkezését pedig úgy állította be, hogy a havi 125 dollár szociális segélybõl fenntarthassa magát, belemerült egy nagy álomba, vitamininjekciókkal ébresztették, csonttá-bõrré fogyott, õ meg csak írta: `Art must be revolutionary, or will not be at all' beállítású cikkeit és tanulmányait. Néhányat a montreali Blow Up címû revü, egy new wave-forma magazin közölt. Aztán megálmodott egy Nadia-típusú csajt, és leveleket kezdett írni egy ismeretlen, soha nem látott lánynak egy misztikus kapcsolat kibontakoztatása érdekében, és itt jön egy sztori, ez már idén szeptemberben történt. Megrendeztük az APT 80 (International Apartment Festival) nevû szemlét a lakásomban, erre érkezett ide Niels Lomholt Dániából, Alain Snyers Párizsból, kívülük az ausztrál származású Kiki Bonbon, a Chilébõl idevándorolt Napoleon Moffat, valamint Lion Lazer, Reinhart és én vettünk benne részt. Küldtem neked errõl egy levelet meg egy cikket, úgyhogy nem részletezem. Egyik este, lehetett már éjfél is, egyszer csak zörögnek. Már csak hármasban voltunk Frater Neóval és Lomholttal, miután lezajlott Lazer performansza és az emberek elhúzták a csíkot. Reinhart is elment a hotelba, hogy elhozza a másnapi elõadásához szükséges kellékeket. Szóval zörögtek és lementem, hát két baromi csinos csaj az ajtóban. Az egyik fekete volt, a másik vörösesszõke, mindkettõbe azonnal bele lehetett szeretni. A konyhában ültünk le, már se ital, se cigi, se kávé, semmi sem maradt, feltettem egy videót. A vörösesszõke elmondta, hogy kapott egy meghívót Reinharttól és azért jött, hogy találkozzon vele. Õ volt Reinhart véletlenül/akarattal választott ismeretlen szerelme. Azonnal beleestem, néztük a videót és vártuk Reinhartot, a csajok meséltek; Vancouver, Toronto, filmek, zenekarok, Heather, mert így hívták, körül akart nézni a lakásban, így átmentünk a hálószobába, ültünk az ágyon, õ pedig faggatott: `Nem hiszem, hogy ez mind igaz, és hogy valóban ennyire õrültek vagytok', mondta suttogva, aztán azt mondta, hogy most már mennie kell. `Nem várom meg, így a jobb', akkor gyerünk, igyunk valamit, menjünk a Glace-be. Taxiba ültünk, aztán félúton a csajok kijelentették, hogy kiszállnak, mert be kell menniük valahova, de majd látjuk egymást. `Nem tudtam hamarabb visszaérni', sajnálkozott Reinhart, bõröndök és dobozok halmazait hozta magával, majd nekikezdett az installációhoz. Kábé tíz nappal késõbb Lomholt tartott egy videobemutatót a Vehicule-nél; megjelent Heather: `Úgy érzem, mintha már régi barátok lennénk', mondta. Az lett a vége, hogy együtt töltöttünk egy éjszakát, megnéztünk egy new wave bandát. A szünetben kezembe nyomott egy zöld borítós naplót, hogy olvassak bele. Gyönyörû napló volt, tele szerelemmel, buja betûkkel, városi romantikával, mûvészálmokkal, hétköznapokkal, híres nevekkel, barátokkal, filozofálással, Reinharttal, és benne voltam én is. `Át akarok menni New York-ba, megnézni David Bowie-t, átjössz?', kérdezte. Átmentünk a lakására, már eléggé egymásba égtünk, aztán majdnem nem hittem a szememnek, szobája falát beborították a Reinhart által küldött levelek és képeslapok: `Legyél az extraterrestrial feleségem', `Meg kell szöknünk a harmadik világháború évében', `Kill Kantor Inform', s egy Montreal-térképen megjelölve a menekülési zóna, ahonnan Reinhart és Heather még idejében elhagyhatják a Földet. Megittunk egy kis üveg pezsgõt, s én úgy éreztem, hogy Reinhart figyel bennünket, minden pillanatban beállíthat, és mindkettõnket agyonlõ, aztán kiszedi véres testünket az ágyból, és jobb vállán Heatherrel, bal vállán pedig velem elrepül. Másnap dél körül Heathertõl mentem a Vehicule-be, Lomholttal volt randevúm, és természetesen mindjárt Reinhartba futottam, mintha csak várt volna, kezemben egy húszoldalas írás – Heather kézirata – és egy Heather-fotó volt. Reinhart halálfáradtnak látszott, a lakásfesztivál óta alig találkoztunk, alább leírt performansza mindkettõnket jócskán kikészített.

Reinhart egy fekete plasztikus függönnyel leválasztotta az egyik szobát, és aztán belekezdett egy tizenkét órás õrületakcióba. Egy darabig humorosnak tûnt a dolog, csilingelések, majd vinnyogások hallatszottak, aztán ordítás, dühödt testdobálás, õrjöngés, dörömbölés, röhögés, törés-zúzás, szövegek magnóról, szürrealista idézetek, okádás, lövés, csend, aztán mindez elõlrõl újra és újra. Vasárnap délben kezdte, egyedül voltam a lakásban mint `közönség', így megkért, hogy ha egymás után ötször ugyanazt a csilingelést hallom, akkor nyissam szét a függönyt, de egy másik jelre csukjam be újra.

A függöny mögül ollót csattogtatva kinyúlt egy kéz, eszeveszett sírás, majd kacaj következett, nem tudtam beleilleszkedni, leültem az írógéphez dolgozni, miközben hallottam Reinhart nesztelen lépéseit. Megfordultam, õ ott állt meztelen, maszksisakban. `Figyelj Mike, semmi értelme, hogy engem itt rémisztgess és fárassz, miért nem beszélgetünk és sörözünk inkább?', kérdeztem, mire az erkélyhez rohant, kinézett, fájdalmas hangon felnyögött, tárgyakat dobált szét maga körül, majd a földre vetve magát visszakúszott a sötét szobába. Egy szöveget motyogott, amelyben többször is elõfordult a Monty Cantsin név, aztán néhány lövés dördült és csend, síri csend. Ez lett volna az elõadás hatása? Mindenesetre felötlött bennem a gondolat, hogy valóban öngyilkos lett, már vagy fél órája csend volt, amikor zörögtek. Lazer és Yana jött (Yana is egy álneves csaj), s megkértem õket, nézzenek már be a függöny mögé, mi van Reinharttal. Furcsán néztek rám, de benéztek. `A sarokban fekszik', mondta Lazer. `Él?', kérdeztem. Ezen persze röhögtünk és elmeséltem az eddigi akciókat. Nem írom le az összes további akciót, tény, hogy néhány óra múlva Reinhart felkapcsolta a villanyt, kijött, leszedte a függönyt, elõkapott egy borotvát és leborotválta a szakállát és a bajuszát, megfürdött, átöltözött. Bejelentette, hogy most majd ad néhány magyarázatot, közben többen is érkeztek, Reinhart eléggé zavarosan beszélt, megpróbálta, de nem tudta elhagyni megkezdett szerepét, ezt már nem kellett megjátszania, most már valóban hadakozott önmagával. `Feladom', mondta, `az elõadásnak vége'. Aztán elmentünk egy délutáni koktélpartira, melyet egy mexikói mûvész adott egy galériában. Ilyen alkalmakkor mindig sokat és ingyen lehet enni, így aztán ilyen meghívásokat mindig elfogadunk. Az ivás új erõt töltött Reinhartba, és hazatérve újból belekezdett az akcióba. Látszott rajta, hogy kívánja, vágyakozik rá. Õrjöngött éjfélig, aztán valóban elaludt, mint egy hulla. Mindent róla sem mondhatok el, akkor már nem maradna semmi izgalom. Továbbra is hadakozik velem meg ömagával; most állítottuk ki az utóbbi öt évben készült kollázsait a Production Room-ban. Tegnap levelet kaptam tõle. Meglepett, hogy ír, miközben két-háromnaponként találkoztunk, de ott a telefon is. Többek között ezt írja: `Amikor felnõttem, érett szürrealista akartam lenni. Lehet, hogy most egy neoista vagyok, vagy inkább nadaista, nem tudom. Inkább te találd ki. Tudod jól, hogy mennyire fontos számomra a történelem… Miért nem engeded, hogy azt az utat csináljam, amit én akarok? Amit az APT 80 után akartam csinálni. El akarom égetni a munkáimat, ez minden. Én jobban szeretem nadát, mert ott igazán nincs mit megmagyarázni, nincs fejfájás, nincs gyomorbaj, köhögés'.

És te hogy vagy? Jön a gyerek? Ne is próbáld majd néven nevezni, adj neki mindjárt egy álnevet. Van valahol forradalom? Írjál, ha szükséged van ránk és itt van Reinhart címe is: B.R.S.L., C634H Montreal, H3G 2M6, s ne töprengj, hogy mit jelent ez a sok betû és szám, tény, ha ezeket felírod egy levélborítékra, akkor az eljut Reinhart U Sevolhoz. Ne dolgozz, csak a szórakozásnak van értéke, ciao,

Monty Cantsin."

Ez volt hát Reinhart U Sevol közelrõl és távolról, de ha már Duchamp-ról annyi szó esett, véletlenül sem hallgatható el egyik kor- és bajtársának, Johann Herzfeldének az esete sem, aki fivérével, Weilanddal közösen jelentette meg 1916-ban a Neue Jugend címû politikai és irodalmi kiadvány elsõ számát. Romantikus Amerika-víziójából merítve erõt, Johann Herzfelde felvette a John Heartfield tükör- és egybeni álnevet, s a fotomontázs egyik úttörõjeként immár ezen a néven került be a mûvészettörténetbe. A szilaj verekedõ és öklözõ hírében álló George Grosz úgyszintén kedvelt mindent, ami amerikai volt. Amerikanizmusának egyik megnyilvánulásaként például a háború alatt angolul értekezett a berlini környezettel. Az õ szokása volt, hogy barátainak gúny- és beceneveket osztogatott. Míg Walter Mehringet az amerikai hangzású Walt Merin álnévvel látta el, addig John Heatfieldet Muttnak, annak fivérét, Weiland Herzfeldét Vize-nek, tulajdon sógorát, Dr. Schmalhausent Dada Oz-nak, Dr. O. Bruckhardtot, az 1920-as Dada Fair anyagi támogatóját Finanz Dadának, míg jómagát Böffnek keresztelte el. Ide kívánkozik, hogy a kis német városkából, Gothából felkerülõ Hanna Hoech Kurt Schwittersszel megismerkedve egy játékos „h" betût ragasztott keresztnevének végére, s így egy oda-vissza Hannah-ot kapott.

A dadaista mûvészek álnevei rendszerint szójátékokra épültek, a Rrose Sélavy-hez hasonlóan, ám tudni kell, hogy Duchamp-nál ez a névhasználat sokkal többre utal, s egyenesen a húgához, Suzanne-hez, késõbb Jean Crotti feleségéhez fûzõdõ érzelmi kapcsolatra vezethetõ vissza. Ez a kapcsolat pedig szakvélemények szerint meghatározó jelleggel bír Duchamp néhány kulcsfontosságú mûve – például a Fiatal férfi és nõ tavasszal, a Gyógyszertár és a Boldogtalan ready-made – evolúciós folyamatának szemszögébõl.

tentatively a convenience, Richard X, Zbigniew Brotgehirn, M.C., Kiki Bonbon és Napoleon Moffat a Peking Pool-Room c. rendezvényen Montreal, 1980 • Fotó: Neoist Archive

Álnevének felvételére talán az eddigiektõl eltérõ oka lehetett annak az alkotónak, akirõl Monty Cantsin következõ levele számol be:

„Kedves Art Lover,

tegnap Ben aludt a Musée d'Art Contemporain-ben. Kitett egy cédulát, hogy ne ébressze fel senki, mert Duchamp óta már nincs semmi dolga, de azért eléggé forgolódott, hát hagytam neki egy üzenetet: `Ben, te már öreg vagy és fáradt, de miért ne lehetnél egy Monty Cantsin? A neoizmus adhatna neked egy új életet'. A Fluxus-kiállítás december tizedikéig tart, gyere, nézd meg, én eléggé elkésve ismertem meg ezt a mozgalmat, már benne jártunk a hetvenesekben rendesen. Hatvankilenc óta csináltunk ugyan egy csomó Fluxus-koncertnek is nevezhetõ akciót, de tudatlanul. Azt hiszem, Szentjóby volt, aki behozta a Fluxust Magyarba úgy hatvanöt körül, és még behozott ezer más dolgot, és behozott egy csomó lemaradást, de ezt te is nagyon jól tudod, errõl majd még egy csomó könyvet fognak írni, ami persze nem tudom. mennyiben fog segíteni Tamáson. Legutoljára hónapokkal ezelõtt írt, máig sem tudom, hogy csak sokkolni akart vagy minden szava `igaz' volt, mindenesetre reménykedem, hogy a tetû svájciakat már lerázta, és útban van New York felé. Magyarban talán csak néhány szót ha váltottunk. Már Emmy Grant volt Genfben, amikor valóban összeismerkedtünk. Bécsbõl stoppal mentünk Párizs felé, és megálltunk jónéhány helyen – Zsuzsa, Bögre (fekete puli) és én -, hát ahogy sétálunk Genfben, Zsuzsa felkiált: `Nézd, ott biciklizik a Szentjóby!', mire elkezdtünk kiabálni utána. Volt nálunk egy értékesnek tartott, az Osztrák-Magyar Monarchiából származó nemesi adománykönyv vagy hogy hívják, szóval egy kézzel írott, festett és rajzolt, uralkodói aláírással ellátott könyv, ezt akartuk jó pénzért elpasszolni. Tamás elvitt bennünket néhány kereskedõhöz, de az érdeklõdés nem volt túl nagy, úgyhogy aztán vettünk néhány üveg sört. Tamás ajánlotta, hogy azonnal kezdjek hozzá az utcai zenéléshez, ha gazdag akarok lenni. Példaként Chobót hozta fel, akivel késõbb Párizsban ismerkedtem meg, néhányszor közös koncertünk is volt. Eredeti neve, ami most nem jut eszembe, ott szerepel a magyar fotómûvészetben mint újító, nagy tehetség. Hát Chobo ezen is újított, vándor utcai zenész lett, egyszemélyes zenekar. Így járta be Nyugat-Európát és vált mindenütt ismertté. Tamás mondta, hogy látott a kirakatban egy gitárt fillérekért, vegyem meg és kezdjem el, dõl majd a lóvé és lesz majd hírnév. Párizsba érve el is kezdtem az utcai zenélést, majdnem egy éven keresztül ez volt a foglalkozásom. Tamással még néhányszor találkoztam Genfben, megettünk egy lábas lecsót, elmentünk néhány klubba, aztán mi húztuk tovább a csíkot Párizs felé, baromira oda akartunk érni. Tamás nemsoká szintén átjött, a Select kávéházban találkoztunk, ahol összehozott Chobóval.

`hi, most egy nagyon rövid… számos párizsi út után most újból itthon bameg, nem fog az írógép, annyi levelet írtam már, ugyanakkor egyet sem tudtam feladni, de mivel most kaptam egy kis pénzt, ma mind elmegy. esküszöm, hónapokig egy vasam sem volt rá. megkaptam a lemezed, thanx, bravó. örülök, hogy jól megy, nincs mese. most mindjárt vége ennek az évnek. januárban végkielégítés, nagy mágikus akció, a korábbi levélben említett tüntetés a pszichológusommal. nagyon jó a contakt usa. írj, és ha nem válaszolok, az csak azért lehetséges, mert nem tudom feladni. ne haragudj, alles oké. mi a viszonyszám, csa asha, 17 aout 1984.' `amikor itt voltál, akkor még nem tudatosodott annyira, hogy beszélhettem volna róla: átmentem spiritiszta médiumba. SENKINEK NEM BESZÉLNI RÓLA! a kapcsolat a 67-ben befagyasztott amerikai pszichológus. a vétel egyre tisztább, gyakran meglep, ilyenkor a paranoia-ráció-transz-mûvelethez szükséges tenyérnyi kazettásom rögzíti a messzidzst, a mutáns egyik mellékterméke. párhuzamosan megrendezem utolsó európai tüntetésemet, ez már amerikai lesz, az ensz elõtt, a távközlési világcentrum elõtt, az idea alapja szlogenben: newton-hitler (tájékoztatásul: a tömegvonzás). párhuzamosan felépítem a távközl. vilcent. elõtt az ólomkamrámat, teljes izoláció, tökéletes kontakt a jégkamralakóval. beindítjuk a feltámadási mûveletet s veszik majd, mint a cukrot. kentaur ruhatáram egyre bõvül, most készülök a bõrnadrágos svájci paraszt + hálóköntös-dressz beszerelésére. az úszósapka kéznél. gyerünk… 17 aout 1984 asha: emmy'. `nem azért nem írtam, mert el akarod használni az agyamat, hanem azért nem, mert nem értem rá és mert hetekig egyetlen korpám sem volt. január 11-én bemutattam james H-t elektroenkefalogrammal és amerikai tüntetéssel, késõbb videóval kiléptem az egyházból, készül egy másik egyórás video. egyelõre nem megyek az usába, csak ha visznek, még van két csaj, akit nem basztam meg, mert folyton rejszolok helyette. a jobb öklömbe már beette magát a kokain, elég megszagolni s máris elhagyom a startpadot. kûggy pinaszõrt. csa. 17 aout 1984, W'. az utolsó levelet fekete keretes lapokra írta és már a megszólítás is nagyon meglepett, mert így kezdte: `kedves pista!' gondolom te is érzed, ha úgy szólít meg valaki, ahogy nem illik össze a kapcsolatotokkal, ilyenkor az ember mindjárt viccre számít. a dologban most már az a szomorú, hogy én sem tudom mit gondoljak: `a végrehajtók egymásnak adják a kilincset. három hetet töltöttem az õsszel az adósok börtönében (fûtés, koszt, kollégák). december 18-án újabb per, ügyvédet nem tudok fogadni, biztos most néhány hónapot kapok. közben összebarátkoztam egy lánnyal, de aztán abból sem lett semmi. (üres zsebbel nem lehet baszni, mondta angolul, mert még mindig nem tanultam meg franciául, és otthagyott a kávéházban a számlával.) júliusban beadtam a hazatelepedési kérelmet. a berni követségen elõször kedvesek voltak, de aztán mikor rájöttek, ki kér hazatelepedési engedélyt, nem sok jóval biztattak. mondtam, hogy otthon vannak a barátaim, itt nagyon idegennek érzem magam stb., azt mondták, hogy nem tudnak egyelõre semmit mondani, várjak. remélem, mire kijövök a börtönbõl, addigra történik valami ez ügyben. biztos nagyon csodálkozol azon, hogy így alakultak a dolgok, de nem ez az elsõ eset a történelemben. te sohasem gondoltál arra, hogy talán egyszer visszatérsz magyarországra? s a mûvészet? hát nem mondhatom, hogy itt sokkal jobb a helyzet, magyarországon legalább volt visszhang. csináltam egy vizsgafeladatot a fõiskolán, volt, akinek tetszett, de ez nem minden. közben levonták az adósságok fejében majdnem a felét minden hónapban, aztán dolgoztam kb. két hónapot a rolex-gyárban, viszonylag jól fizettek, de kidobtak 1200 más munkással. nagy botrány volt, de nem vettek vissza, csak 31-et. azt hiszem, otthon meg tudok élni, talán még jobban is, ha visszaköltözöm anyámhoz, aki egyébként is nagyon hív. ja, én közben bevettem egyszer még tavasszal egy lsd-t és állati volt a hatás, valami három napig gyalogoltam egy erdõben, míg végre elfogtak. még szerencse, mert közben elvesztettem az összes ruhámat, csak az egyik cipõm maradt meg, de adtak a kórházban. csak hat hétig voltam benn, állítólag nem elektrosokkoltak, de tudod hogy van ezeknél (ezután dobtak ki a gyárból). a halászékkal mi van? azok sem írnak, biztos jól megy nekik. most ne haragudj, nem írok többet, légyszíves írj magadról, mit csinálsz, kikkel barátkozol, mik a terveid. a mielõbbi viszontlátásra, barátod tamás.' Ez a levél 1979 decemberében érkezett, most meg már majdnem megint december van és hideg. még jó, hogy van kályha, és ha most úgy fejezem be, hogy `kedves bálintom, ügyelj magadra, óvd az egészséged, remélem hamarosan eljön találkozásunk ideje, hû barátod, pityu', akkor meglepõdsz?

Monty Canstin"

M.C., Pamela Rome, Ed Higgins III, Abdada Le Clair Ukiah, 1980 • Fotó: Yanagi

1976 áprilisában tömeggyilkossági hullám csapott fel Vancouverbõl, s 1979 õszéig körülbelül három és fél év alatt végigsöpört Észak-Amerika mintegy tizenöt nagyvárosán. Ezt megelõzõen azonban New York-ban csupán hetvenkét óra leforgása alatt ötvenhárom gyilkossági akció történt. A végösszeg aztán valóban lesújtó volt: Los Angeles, San Francisco, Portland, Seattle, Victoria, Vancouver, Calgary, Banff, Regina, Winnipeg, Toronto, Ottawa, Montreal, Chicago és New York területén összesen hatszázhúsz, egymáshoz megtévesztésig hasonló orvgyilkosság történt. Az újabb idõk minden más gyilkossági hisztériáját felülmúló bûnténysorozat a Mr. Reeee Tükörkép Tömeggyilkos néven került be a vizsgálószervek irattárába. A gyilkosságok után hátramaradt és az áldozatok testvonalát követõ krétarajzok és a friss vérnyomok azt a látszatot keltették, hogy az összes bûntényt egyetlen személy, csakis Mr. Reeee követhette el, aki abban is következetes volt, hogy áldozatait egyszer sem hagyta a tetthelyen.

A gyilkosságsorozat hallatlan publicitást kapott a sajtóban, a rádióban és a tévében.

A Los Angeles Times, a Los Angeles-i ABC News, a San Francisco Examiner, a Portland Oregonian, a Vancouver Sun, a Montreal Star, a Village Voice és más tömegtájékoztatási eszközök népszerûségét kihasználva az FBI és a Nyomozó Hivatal közölte a lakossággal, hogy a gyilkosságok helyén visszamaradt tükörképábrákat nem a rendõrség hagyta maga után s a feltevések szerint nem is halt meg senki, tudniillik nem gyilkosság történt. Ez újabb fordulatot jelentett az ügyben, a nyilvánosság pedig tanácstalanná vált, hiszen a gyilkosságok nyomai mindenütt eltörölhetetlenül ott voltak. A kívülállók mindenekelõtt titokzatosságot láttak a dologban, a Nyomozó Hivatal pedig Mr. Reeee Tükörkép Tömeggyilkosnak tulajdonította az esetsorozatot, s mintegy négyezer FBI-szabványú `Kerestetik!' plakátot hozott forgalomba. A jelek egyre inkább arra utaltak, hogy Mr. Reeee gyilkossági rajzai bûntársak bevonásával készült mûvészeti alkotások voltak, nem pedig tényleges bûntények nyomai. A kérdés már csak az volt, vajon ki bújt meg a Mr. Reeee név mögött s milyen valós szándékok vezérelték páratlan rajzakcióját. Vajon csak a feltûnési vágy ösztönözte, vajon a titokzatosság tömegpszichózisát igyekezett ily módon felmérni, esetleg valamilyen politikai céljai voltak? Szó, ami szó: Mr. Reeee ténykedése a népszerû kulturológiai jelenségek sorába zárkózott fel, s a méreteiben is hatalmas mû a huszadik század realizmusának és urbánus akcionizmusának egyik mestermûvévé vált. Az alkotás tehát megvalósult, Mr. Reeee azonban továbbra is láthatatlan maradt, így már a Mr. Invisible névre is rászolgált.

A Nyomozó Hivatal azonban nem maradt egészen tétlen. Richard A. Hambleton által hatszáz körözõlevelet küldött a világ összes táján tevékenykedõ küldeménymûvészeknek, azzal a feladattal, hogy egészítsék ki Mr. Reeee, illetve Mr. Invisible fejének körvonalait, tegyék láthatóvá az arcot saját elképzelésük szerint. A felkérésre mintegy háromszáz válasz érkezett a Nyomozó Hivatalba. A terebélyes anyag osztályozása cseppet sem volt egyszerû, mert a különbözõ technikával készült arcképek szerzõi az egyik végletbõl a másikba estek: hol sokkoltak, hol gyönyörködtettek, hol pedig elborzasztottak.

A válaszokat tehát nem lehetett közös nevezõre hozni, képtelenség volt egyetlen robotképpé szintetizálni. Ebbõl az következett, hogy Mr. Reeee-nek tekinthetünk mindenkit, aki antropoform megnyilvánulásként mindenütt jelen van. A Mr. Reeee személyének azonosítására vonatkozó törekvéseket Richard A. Hambleton, a Nyomozó Hivatal alapítója, Mr. Reeee és Mr. Invisible szellemi atyja késõbb könyv alakban is közreadta. A Nyomozó Hiavatal ezentúl is feladatának tekinti, hogy tanulmányokat végezzen korunk idõszerû kulturológiai és mûvészeti jelenségeinek kontextusában.

A Nyomozó Hivatal ügynökétõl valamivel különbözõbb jellemû ügynök a következõ álnévbitorló, Monty Cantsin nõismerõse:

„Kedves Art Lover,

hát amint ülök a Neoista Kutató Központban – lehetett úgy este tizenegy – egyszer csak lépéseket hallok. 1175 X Agent húz el a nyitott ajtó elõtt egy futó `Hello'-t feldobva, de még csak egy fél pillantásra sem méltatva, Gilles Gheerbrant képkereskedõ és galériatulajdonos kíséretében, akinek a kiállítóterme a Neoista Kutató Központtal van egy épületben; mi a másodikon vagyunk, õ az ötödiken. 1175 X Agent-et nem láttam már vagy fél éve, akkor azt mondta, hogy eltûnik Montrealból, és nem valószínû, hogy valaha is visszajön. Lehet, hogy sûrûn vagyok halálosan szerelmes, de ha valakibe bele voltam zúgva az utóbbi idõben, akkor az Marie (ez a rendes neve). Nem akarlak felizgatni külsejének leírásával, szemeivel, szájával, melleivel. Képregényekben és keleti mesék illusztrációiban lehet csak látni ilyesféle hõsnõket, akik ugyan hasonlítanak a földi lényekre, de elsõ pillantásra megállapítható, hogy nem az itteni világból valók. Hogy ezt mibõl lehet elsõ pillantásra megállapítani, csak az tudja, aki elsõ pillantásra képes ezt megállapítani. Megmagyarázni, megtanítani nem lehet. Elsõ találkozásunkkor csak néztem, mennyi mindent tud rólam ez a csaj: `Én is egy Földön kívüli szervezet kémje vagyok', jelentette ki, `a nevem 1175 X Agent'. Még csak fél órája ismertük egymást, de abszolút és véglegesen beleestem. Tudtam, hogy ez a szerelem egy életre szóló lesz és kapcsolatunk jelentõsebb, mint bármely világpolitikai esemény, s azt is tudtam, hogy nincs vesztegetni való idõnk, nyomban el kell mennünk hozzám, hozzáfogni a világ megmentéséhez. Õ viszont azt mondta, hogy máshova kell mennie, de aztán elindultunk valamerre, vettünk egy metrót, majd egy buszt és egyszer csak itt voltunk nálam. `Nem maradhatok sokáig, várnak', mondta 1175. Reggel esett az esõ, `nem érdemes felkelni', mondtuk, és örökre ott is kellett volna maradni az ágyban, akkor talán ma szebb lenne a világ. Ám 1175 ma már Gilles Gheerbrant képkereskedõvel oson fel az ötödikre. `Az egyetlen mozgalom a folytonos neoista mozgalom', írta Marie egy az asztalon hagyott rövid kiáltványfélében, miközben én a vécén ültem és gépeltem, hogy `no performance pas, no performance pas, no…' Ez április elején volt, a Refus kiállítás idején; a kiállítás egyik akciója az volt, hogy benn álltam a vécében, és nap mint nap kábé 2400-szor legépeltem ugyanazt a rövid mondatot. Akkor még 1175 adta az energiát, néhányszor ugyan napokra eltûnt, de mindig elõkerült. Továbbra is titokzatos dolgai voltak, és soha sem adta meg se a címét, se a telefonszámát. Megkért, hogy soha se jusson eszembe a felkutatása, mert az ügynek akkor vége. Különös kiejtéssel beszélt, állítólag Amerikában született, de ez az angol nem volt amerikai. Kreol bõre, fényes fekete haja, japánosan vágott cigányos szemei miatt mindenki megkérdezte, honnan való. Hívtam, hogy jöjjön velem Kaliforniába április végén, végül is Lazerrel indultam útnak, de az amerikai határon õ is lemaradt, mivel a határõrségnek nem tetszett a formája és visszautasították Kanadába. 1175 megígérte, hogy velem tölti az utolsó estét. Vártam rá, már elmúlt éjfél, amikor neszezést véltem hallani, kinéztem, hát 1175 épp el akart futni kezében egy levéllel, amit az ajtóra készült ragasztani. `Hová mész?', kiáltottam. `El kell mennem, el kell mennem', és szaladt, én meg utána. Aztán bejött és velem maradt egy órát. `Majd ha visszajössz, mindent megbeszélünk', mondta, `de most el kell mennem, lázam van, csak ezt a levelet akartam itthagyni.' Hogy mi baja van, sosem volt hajlandó elárulni: `Az orvosok sem tudják, valami baj van velem'. Egyszer a gerincét csapolták meg, máskor tapaszok voltak a karján. `Mi történt?', kérdeztem. `Semmi, csináltam egy performanszot, véreset, mint te', mondta. Ezt az utolsó levelet fekete golyóstollal írta ezüst papírra: `Darling, egy világnyi dolgunk van, hogy megkeverjük együtt. Majd akkor foglalkozunk velük, ha visszajöttél, szemtõl szemben. Mindez túlságosan fontos és életbe vágó a számunkra s én nem tudok egy levélben válaszolni a te sokrétû kérdésedre, és legfõképp arra a nagy kérdésre, amit a te sokféle magatartásod mutat. U.i.: Meg fogod érteni távolmaradásom és ezt a rövid jegyzetet, ha visszaérsz. Nem sokára újra látlak, jó utat'. Elolvasván teljesen elment a kedvem az utazástól, baromira nem kellett ez a levél, amibõl tulajdonképpen nem derül ki semmi, de mégis benne van minden. Egy hónap leforgása alatt tettem egy kört a Montreal-New York-San Francisco-Ukiah-Portland-Vancouver-Calgary-Montreal vonalon, kábé tíz napot töltöttem buszokon. A Montreal-San Francisco út majdnem négy napig tartott, végig ugyanaz a busz, ugyanaz a hely. De errõl már írtam, nem mindennap buszozza át az ember Amerikát és Kanadát, ki kéne próbálnod, félelmetesen izgalmas és halál fárasztó, depressziós és mágikus, egyszóval csodálatos vagy mi. Marie-nek írtam a Vehicule címére, ahová abban az idõben sûrûn bejárt, és egyszer Vancouverbõl telefonon is sikerült elkapnom. Mondjam, hogy útközben beleestem egy Maria nevû svéd csajba, aztán Evába meg Dorothyba? Egyik sem volt halálos, így visszaérkezve azonnal látni akartam 1175 X Agent-et. Három napig hiába kutattam, végül a negyedik nap este hazafelé jövet összefutottunk az utcán. Szinte megijedt, amikor meglátott, kezében labda és teniszütõ volt. Már éjfél felé járt, nem messze volt egy grund-féle, ahol Marie a tûzfalhoz ütögette a labdát. Kevés lány jár éjfél idején kihalt városi grundokra teniszezni egyedül. `És a világnyi dolog, amit együtt kell megkevernünk, azzal mi lesz?', kérdeztem. `Az csak egy költemény volt, egy költõi levél', válaszolta. `És 1175 X Agent?' `Én nem vagyok, mondtam már, hogy nem létezem, ezt csak te hiszed, mert erre van szükséged, de én nem létezem'. Bár a sztori itt nem ér véget, én most befejezem. Valakitõl azt hallottam, hogy Marie csak néhány napra jött vissza Montrealba és már el is repült San Franciscóba. Zuhog az esõ, ma egyetlen levelet sem kaptam, kivéve egy 36 dolláros számlát, amit mindjárt bedobtam a szemétbe. Írjál optimista híreket, hurrá,

Monty Cantsin."

Nathalie Mongeau, M.C. és Richard Hambleton Montreal, 1981 • Fotó: Neoist Archive

Miközben Monty Cantsin leveleit rendezgettem, az `ENSZ Nemzetközi Postája' jelzéssel ellátott sárga boríték érkezett Montrealból. A feladó címe azonban hiányzott róla, mint ahogy a bélyeg is hiányzott, s csak a rövid, de számomra roppant bonyolult szöveg alján levõ aláírásból derült ki, hogy feladója Monty Cantsin egy újabb álneves ismerõse, (ál)neve szerint Kiki Bonbon. Bonbon neve nem volt elõttem teljesen ismeretlen, különféle kiadványokban és Monty leveleiben többször is szerepelt. Már jó ideje szándékomban állt, hogy feladjak neki néhány zacskó jugoszláviai Kiki cukorkát, gyermekkorom városi szakaszának eme édes-savanykás élményére vetve fényt, s íme, Kiki megelõzött tömör soraival (saját kiadású földalatti folyóiratából már korábban is kaptam néhány darabot). Jelzett levelét Kiki Bonbon Buta Század aláírással látta el, az ív bal felsõ sarkában pedig vérvörös `Important' szövegû pecsétnyom díszelgett. Attól eltekintve, hogy Monty levele Kiki Bonbon egyik mûvészeti elõadására szorítkozik, a sorok közül a maga teljességében bontakozik ki Kiki Bonbon élethû jellemrajza is:

`'Kedves Art Lover,

Kiki Bonbon úgy egyezett meg Marienne-nel, hogy Marienne fog dönteni annak a nyúlnak az életérõl és haláláról, amely a Lakásfesztiválon (APT 80) Kiki performanszában szerepelt. Kiki elõször úgy tervezte, hogy az eljátszás nem lesz több, mint hogy egyetlen rúgással megöli a nyulat, késõbb azonban úgy határozott, hogy elõbb elmond egy szöveget – egy az akcióra vonatkozó magyarázatot –, s ha a magyarázat elfogadható, akkor Marienne lefelé bök a hüvelykujjával és Kiki megölheti a nyulat, ellenkezõ esetben a nyúl élve marad.

Az akció végül is egy bevezetõ jelenettel módosult, amikor is Kiki levetkõzött és átöltözött vadásznak, ezután kezdte el a beszédet, miközben egérfogókat helyezett üzembe, majd fülénél fogva felemelte a nyulat, másik kezében pedig egy köteg sárgarépát. Marienne felfelé bökött és Kiki a köteg sárgarépát az egérfogók közé vágta, a nyulat pedig Marienne vitte haza, és másnap – miután teleszarta a lakást – megették vacsorára.

Kikirõl már többször is írtam neked, és már tudod, hogy nem egy jó csaj, hanem egy szép, nagy darab srác. Húszéves, utálja, ha az arca pirospozsgás, mert állítólag ez nem tetszik az Adrenalinnak, ezért hintõporral szokta fehéríteni. Szereti az illatos kölniket és selyemsálakat, haját néha narancsvörösre festi, irodalomtanár módjára fejezi ki magát, szeret anakdotákat mesélni dadaistákról. Ezeket úgy adja elõ, mintha maga is átélte volna õket Tristan Tzara és Picabia társaságában. Most bérelt ki Napoleon Moffat-val és Tristan Nau-vel (régebben: The Great WW) közösen egy kétszintes lakást, amit Kiki mindjárt Picabia Theater-nek akart nevezni, de végül Peking Uszoda lett. Itt lesz januárban az APT 81 fesztivál, legalább is egyik a sok közül. A Neoista Kutató Központnak egyik tevékenysége lakásfesztiválok rendezése. Nem azért, mert menekülni kívánunk a galériáktól és múzeumoktól, hanem mert ki akarjuk szélesíteni a terepet. Lehet, hogy nem sok újdonság van benne és már sokan csináltak ilyesmit, de mint mozgalom, mint társadalmi tevékenység eddig nem honosodott meg. Ha a lakásfesztiválból hagyomány lesz, akkor ezt a neoistáknak fogja köszönni a világ, de addigra mi már a kriptafesztiválon veszünk részt. Mint már annyiszor írtam, jelenleg semmi lehetõséget nem látok, hogy megmentsük a világot a totális öngyilkosságtól, de mint láthatod, állandóan a legjobbat próbálom tenni az örökkévalóság érdekében. Kiki is tele van lelkesedéssel, és persze az a terve, hogy minden idõk legnagyobb mûvésze legyen. Ennek érdekében mindent elvállal, legutóbb például lepaktált az általam és Lazer által egyszer már jól kiismert és áruló Milannal, akinek van egy galériája, és most Kikivel közösen ott akar bemutatni futurista darabokat. Megfigyeléseim szerint a mûvészet változásának történelmi folyamatán mindenki újból és újból átesik, és körülbelül harmincéves korunkig csak a különféle periódusokat ismételgetjük. Lehet, hogy akkor sem csinálunk semmi újat, de már elég rafináltak vagyunk, hogy másnak nevezzük, mint elõtte. Ha akarom, az egész csak egy nagy szélhámosság, nem is vágyok nagyobb elismerésre, mint hogy rám mondják: Szélhámos! Kiki jelenleg a futurista perióduson utazik át, Reinhart U Sevol most tart a szürrealizmus vége táján, Lazer tavaly hagyta el a hiperrealizmust, nálam nemrég ért véget az expresszionista és neodada korszak, és mindannyiunkban él a Fluxus szelleme, éppúgy mint a punk, a new wave, de manapság neoisták vagyunk és mindig is mindenki az volt: neoisták csinálták a világot és neoisták fogják megváltoztatni. A mitológia és a történelem tele van neoistákkal, neoisták nélkül sosem lettünk volna neoisták. Lehet, hogy mindez elég hülyén hangzik, de sebaj, a hülyeség irritálja az embereket, és ez az, amit akarunk. A nagy mûvészeti elemzések csak úgy hangzanak, mint egy konceptuális bikafing. Abban a pillanatban, amikor valami elkészül, máris hiányzik belõle valami, mint ebbõl a levélbõl is. Ha még két újabb oldalt írok a Kikirõl, akkor sem lesz teljes, de nem is ezért kezdtem el, te kértél, hogy írjak álneves barátaimról. Ezt most egyelõre befejezem, de továbbra is szívesen vála-szolok minden kérdésedre, akkor is, ha nem tudok.

Légy résen,

Monty Cantsin.

1980. november 25.

Kedves Art Lover,

még ráadok egy újabb öt percet, beletekerek, gyerünk. Még csak azt akarom mondani, hogy most kezdõdtek el a nyolcvanas évek, és nemsokára itt vannak a kilencvenesek, és aztán a huszadik századnak vége. Az álnevesekbõl vén faszok lesznek, leveleinkbõl húgyfoltos dokumentumok, a nagy dumákból ósdi eszmék, az elveinkbõl lányregények, a zûrzavarból kényelmes magyarázat, a káoszból kényelmes anekdota, a neoizmusból gyárilag elõállított puncstorta, a katasztrófából házi feladat, a megszállottságból hivatal, az õrültek házából nemzeti múzeum, az avantgárdból apácazárda, a kísértetekbõl bürokraták, a fantomokból Amerika, a vérbõl takarmány, a harapásokból fogszuvasodás stb., stb., stb., és ennek igazán örülök, frankó, de az is lehet, hogy a dolgok másképp alakulnak. Mindenesetre felkészülhetünk az 1984-es meglepetésre. Ha más lehetõség nem lesz, akkor Monty Cantsin 1984-ben az Aranyos Ûrhajón elszáll a Neoplanétára, ahol Rrose Sélavy-val megalapítja az Örökkévalóságot, de oda csak az jöhet, aki nem akar, felhívom tehát a Föld figyelmét, mindenkiét, aki velünk akar tartani: A MEGLÉPÉS CSAK KOLLEKTÍV ELLENÁLLÁSSAL VALÓSÍTHATÓ MEG. Jó utat,

Monty Cantsin

1983. december 32."

City Dance Business utcai akció Montreal, 1983 • Fotó: Michel Dubreuil

Kiki Bonbonról még csak annyit a magam részérõl, hogy folyóiratának címe Dull Gallery. Az évente hatszor zöld papíron piros nyomással megjelenõ kiadvány egyik számát Hitler-portré vezette be, amit a kontextustól függõen többféleképp lehetett magyarázni. Mindenesetre rákérdeztem Montyra, hátha többet tud az arckép rendeltetésérõl. Újabb levele emellett fontos adatokat tartalmaz a Neoista Kutató Központok tevékenységérõl, valamint megismertet egy újabb álneves mûvésszel:

Kiki Bonbon 1979-1980 Szilveszterén Fotó: The Great WW

„Kedves Art Lover,

úgy néz ki, hogy a jövõ héten elhúzom a csíkot az USA-ba, és teszek egy kört a New York-Baltimore-Los Angeles-San Francisco-Portland-Vancouver-etc. vonalon. Az utazás célja a Neoista Kutató Központok USA-beli és kanadai hálózatának felépítése. Ez az egyetlen projektum, ami jelenleg érdekel. Két év alatt meglesz a világhálózat, és kimentjük a Földet a haláltusából. Ha mégsem, az nem lesz az én hibám. Itt töröm a derekam az írógépnél, és megpróbálok válaszolni legutóbbi leveledre. Ha a Kiki Bonbon beletette azt a Hitler-képet a magazinjába, akkor biztosan volt rá oka. Bizonyára idegesíteni akart valakit, vagy kritizálni akart valamit. Bizonyára érezte, hogy ez a kép még mindig több, mint egy kép. Mondjam, hogy több amerikai barátom Kanadába akar emigrálni az utolsó elnökválasztás fejleményei miatt? Vagy más eseményeket említsek? Mi van akkor, ha mondjuk leírjuk: Éljen a császár!, vagy valami ilyesmi. Ha senkinek sem lesz semmi baja belõle, akkor ez azt jelenti, hogy a császár él és támogatja az éltetõt, vagy azt, hogy már meghalt, és senkit sem érdekel az ügy. Ebben az esetben az Éljen a császár! nem több, mint egy kiírható és kimondható mondat. Egy Hitler-képnek is van még elég jelentése. Mikor a Kiki Dull Century-jében látod azt a képet, ne ess valamiféle politikai félreértésbe, vedd úgy, hogy sokkolni akart, mert Hitler képével még mindig lehet, s ez már a mi bajunk.

A Hordómúzeum francia szövegében csak az áll, hogy küldj valamit, amit majd a hordóba teszek, bevisszük az óceánba, belehajítjuk, és az áramlatokra bízzuk a sorsát. Az egész akciót azért szerveztem, mert ezzel szeretném befejezni úgynevezett mail art tevékenységemet. A `küldj valamit és majd kiállítjuk' stb. dolgokról beszélek, halálra elbaszódott már ez, kihûlt vulkán, kész. Nem arról van szó, hogy a levelezésnek már nincs értelme – ez az egyik legfontosabb tevékenység –, de a dadaista jópofáskodás és a huncut postai akciók már csak a kereskedõknek hajtanak hasznot. Egyébként nem megyek Bordeaux-ba, meghívtak ugyan két hétre, de nekem kéne rá kikönyörögnöm az utazási ösztöndíjat, és mivel egyszer már megtettem, most nem lehetséges. Emigránsnak csak egy jár. Három év után már kaphat az ember állampolgárságot, de én túl sokat utaztam, és ezt az idõt levonják. Azt mondták, várjak, de én inkább megint megyek, álnéven (egy ismerõs csaj nevén) megpróbáltam kicsalni valami pénzt, de még nem jött rá válasz, s ha meg is kapja, lehet hogy ellóg vele (én is ezt tenném).

Tegnap este volt Joe Beef videobemutatója. A Joe Beef-legendát a hetvenes évek elején indította be egy montreali mûvész, polgári néven Mike Haslam. Mike 1970 és 1973 között a Lázadás Mûvészeti Egyesületnek volt az igazgatója, és ekkor vette fel a Joe Beef nevet. Marhahús Józsi és az Egyesület a szocialista realizmus terjesztését tûzte ki célul. `Be akarom magam dobni a kapitalista piacra', nyilatkozta Joe egy évvel ezelõtt, valószínûleg épp annyi iróniával, mint amennyire komolyan. Az egész Beef-legenda egy paródiája a mûvész-sztár típusnak, de ugyanakkor egy lehetõség is, hogy Joe Beef vagy Mike Haslam valóban mûvész-sztárrá váljék, csak el kell adni a legendát. A legnagyobb mûvész-sztárok mindig is az antimûvész-sztárokból lesznek. 1979-ben Mike is részt vett a Neoizmus Szuperhivatalos Manifesztációján, a Vehicule vécéjében fehér egereket idomított, a vécé és a galéria között pedig videoössze-köttetést teremtett. Még hetvenhatban biciklibaleset következtében egyik lába tropára ment, de továbbra is szenvedélyes futballista (amerikai futball). Fehér egerekkel hajtott mûszerek segítségével elektronikus zenét gyárt, telefonon zongorázik, kidolgozta az arany roseibni (gold chips) gyártási technológiáját. `Én a nép nyelvén beszélek', mondja, `és nem a mûvészeti értelmiségén'. Egy filmen látjuk, amint repülõn Montrealba érkezik, ahol rajongó kiscsajok fogadják, fekete szemüveges kísérõk segítik egy suhanó típusú fekete kocsiba stb., aztán Mike Haslamot látjuk, aki tudomást szerezve Joe Beef érkezésérõl, arra is gondol, hogy megöli a sztárt, de aztán inkább elfogadja Joe Beef javaslatait, összedolgoznak. Közben kiscsajok táncolnak, vicceket hallunk, furfangos gold chips hirdetéseket, egy bájos nõi hang közli, hová kell küldeni száz dollárt, ha valaki arany roseibnit akar. Mike elénekel néhány rock'n'roll-t, és egy hosszú konferencián beszámol eddigi tevékenységérõl, majd a jövõt ecseteli.

Mike Haslam Fotó: Neoist Archive

A film a sztárkultuszról szóló tipikus és ironikus karakterfilm, de még mielõtt csapdába esnék és valamiféle kritika születne ezekbõl a kedves sorokból, jobb, ha befejezem. Ezeket a leveleket más is megírhatja, miért pont én pazaroljam rá az idõt? Csak a személyes találkozásunknak van értelme. Ez megint csak egy mondat és nem több. Hagymavágás közben az ember értelmetlenül hullajtja könnyeit, de mégis van értelme: a lecsó. Köszönjük a neoistáknak küldött üdvözletedet, szeretettel ölel

Monty Cantsin ávósalezredes

1980. november 32.''