– Nánay Fanny: Beszélgetésünknek két apropója is van: egyrészt a novemberben Budapesten bemutatott Család (Rodzina) címû kiállításod, másrészt pedig a február 15-én a krakkói Jemiolában rendezett Közben (W miedzyczasie) címû video-projekciód. Kezdjük az elõbbivel – illetve még korábban. A magyar közönség 1996-ban láthatta Human Clear címû munkádat a Nemzeti Galériában, 2001-ben pedig a Családot a Platán Galériában, ám ezenkívül Magyarországon ismeretlen a munkásságod. Milyen út vezetett tehát a Human Clear-ig, majd a Családig?

–Marta Deskur: Hadd gondolkodkodjam, eltelt azóta egy kis idõ. A Human Clear nagyon fontos munkám volt, amely már Krakkóban született¹. Kislányokkal és kisfiúkkal dolgoztam, akik rendszerint a szomszéd gyerekek voltak. Akkoriban nagyon inspirált a gyerekek világa, sokat figyeltem õket, sok idõt töltöttem velük. Az elsõ gyerekekkel készített fotográfiai munkám egyébként nem a Human Clear volt, hanem a Kislányok – üstökösök (Dziewczynki – komety). Tizenegy kislány szerepelt a képen, akiknek csak a szemük és a lábfejük volt megvilágítva. Mind a Kislányok – üstökösök, mind a Human Clear nagyon finom munka, mert egyrészt olyan átlátszók, olyan kicsik ezek a gyerekek, másrészt viszont a pózok miatt, amelyek egyáltalán nem agresszívek, sokkal inkább védekezõk. Védekezõk mindennel szemben, a rájuk váró világgal szemben. Néha úgy érzem, mintha minden abban az idõben történt volna: akkor született a Human Clear, akkor csináltam az elsõ filmemet is, vagyis az elsõ videofilmet Klárával és Pikóval, amelynek folytatásai egész mostanáig, a Családig tartanak. Az elsõ részt akkor készítettem, amikor Klára néhány hónapos volt, ez volt az Érinthetetlen (Niedotykalna), majd évente, kétévente csináltam újabb filmeket. A gyerekekkel végzett munka második szakaszát az Ez Klára, ez pedig én vagyok Pikó (To jest Klara i to jest ja Piko) jelentette. Ebben a mûben egy kisfiú mesél magáról, a világáról.

Akkoriban kezdett el érdekelni a valamivel idõsebb emberek világa, a felnõttkor elõtti élet, vagyis az, ami a legértékesebb az emberben, de már elmúlt. Így született a Család – véletlenül. Tehát nem egy céltudatosan alkotott mû, hanem egyszerûen így alakult.

Marta Deskur Fotó: Rosta József

– Pikó és Klára a Család részét képezik?

– Igen, ugyanis az Ez Klára, ez pedig én vagyok Pikó címû filmet akkor csináltam, amikor már az új generáció felé fordult az érdeklõdésem.

A Család kiállításán úgy vettek részt, mintha az új munkám alakjai lennének, úgy tekintettem filmjükre, mint a Család kezdetére. Számomra nyilvánvaló volt, hogy Pikó és Klára – az új, induló család eredeteként – felveheti a versenyt az idõsebb korosztállyal, vagyis a nagyapák és dédapák generációjával. Ez magyarázható azzal, miszerint a korábbi generációk úgy gondolták, hogy a gyerekek hülyébbek, mint a szüleik, aztán jött az a korosztály, ahol a szülõk a gyerekek barátai voltak, a mostani generációban pedig a gyerekek már kezdenek okosabbak lenni szüleiknél, hiszen ismerik az új technológiákat, a felhalmozódott tudást pedig a mai gyerekeknek sokkal gyorsabban kell elsajátítaniuk, mint a korábbi generációknak. S természetesen elérkezik az a pillanat, amikor a szülõk már nem tudnak segíteni a gyerekeknek, hiszen a gyerekek sokkal inkább benne élnek a mai világban, mint õk. Pikó és Klára számomra a modern idõk szimbólumai, õk válnak a Család mintájává. Vagyis a Család a gyerekek világának mintájára jön létre.

– Munkáidat nézve a legkézenfekvõbb kérdés: miért pont gyerekek? Hogy a lehetõ legbanálisabban fogalmazzak: a hagyományosan gyengéd érzelmek keltésére használt „gyerek-motívumot" miért használod a világ szörnyûségeinek illusztrálására?

– A gyerekek világa, a gyerekek bemutatása egy nosztalgikus térben – úgy tûnik – olyan érzelmeket vált ki, amelyek igen közel állnak az én világomhoz, s amelyeket lehetõség szerint meg akarok mutatni. Mintha propozícióval fordulnék a brutális világhoz, ahhoz a szörnyû világhoz, amelynek õk is részesei, amellyel egységet alkotnak, mint a jin és a jang. Ezek a gyerekek egy olyan világ kifejezõdései, amelyhez közelebb lehet kerülni. Tulajdonképpen a szépség képét jelentik, amelyet mozgósítanunk kell, hogy megmutassuk e szépséget.

Marta Deskur Család, 1999

– Hasonlóképpen feltehetjük a kérdést a családdal kapcsolatban is, amelynek ábrázolásában évszázadok keresztül a harmónia dominált, nálad viszont alá- és fölérendeltségek folyamatábrájává válik, rendszerré, amelybõl lehetetlen a kiszakadás.

– Szerintem a családban nem a hierarchia a legfontosabb, hanem a függõség, valamint annak érzése, sõt mintegy átélése, hogy mindezt nem lehet kényszeríteni. A család nyújtja számunkra a legtöbb jó dolgot, tehát meg kellene valósítani a családnak e pozitív oldalát is, vagyis a teljes toleranciát és az együttlét vágyát, a szabadságot, a biztonságot és a sok-sok megértést. Amit itt Családnak hívunk², továbbra is mûködik. Mindenekelõtt továbbra is találkozunk, tovább alkotunk, tovább hatunk egymásra – alkotóan és emocionálisan. Mégis alapvetõen úgy érzem, hogy a hangsúly az együttmûködésen van, a Család tagjai mintegy mozgósítják a világra – de azt is mondhatnám, hogy egy másik világra – való nyitást, kitekintést. Nem titkolom, hogy nagyon szeretném, ha Családunknak minél több lehetõsége lenne megnyilatkozni, s ha mindannyiunk számára minél nagyobb potenciált teremtene a megnyilatkozás szándéka.

Marta Deskur Család, 1999

– Térjünk át másik témánkra, vagyis a Jemiola-beli projekcióra, amelynek középpontjában a tavaly szeptember 11-i események álltak. A film elsõ részében a toronyházakban csapódó repülõk számtalanszor látott képét „idegenítetted el" azáltal, hogy visszafelé játszottad le, vagy nagy felbontásban, illetve természetellenes színekben láttattad azokat. A második részben pedig egyre táguló körökben mutattad meg, mi történhetett „közben" – a New York-i tûzoltók munkájától kezdve a játszótéren békésen hintázó gyerekekig. Filmed alá pedig egy dj keverte a zenét. Hogyan született a projekció ötlete, majd hogyan jött létre maga a rendezvény?

– Hasonló elõadásaink legutóbb egy internetes oldalon voltak, de a munka bemutatásának pillanatában hiányzott az élõben történõ manipuláció, a szándék, hogy beavatkozzak abba, ami történik. Mióta Krakkóban élek, arra törekszem, hogy mûveimben megteremtsem a képek és a zene összekapcsolódását, sõt célom, hogy létrejöjjön a kép és a hang egysége. A kép és a hang mintegy egymás szinonimái lesznek, hiszen egy adott pillanatban eggyé válnak. A képet tehát olyan mértékben kell megváltoztatni, hogy egységet alkosson a hanggal, amelyet szintén megváltoztatunk. Igaz, hogy most csináltam elõször ilyesmit élõben, de – ahogy említettem – elõtte volt már hasonló elõadásunk az interneten, azelõtt pedig a Család kiállítása, ami alkalmasint zenei esemény is volt annyiban, hogy a kiállításon felhasználtam elõzõleg felvett hangokat. Az élõ bemutató esetében viszont elõkészítek bizonyos mennyiségû képet, s a megvalósítás pillanatában a hangtól függõen vetítem azokat. Ez megköveteli a rendkívüli együttmûködést a másik emberrel, aki a hangot csinálja. Az élõ elõadásban tehát ami történt, elmúlt, az volt az egyetlen alkalom, soha nem lehet megismételni, hiszen nem rögzítettük. Illetve annyiban lehet megismételni, amennyire emlékszem, milyen sorrendben követték egymást a képek. Nagyon tetszik, hogy vannak olyan dolgok, amik megismételhetetlenek. A képek csak a nézõk emlékezetében maradnak meg, s mindenki máshogy emlékszik azokra, hiszen mindenki mást vesz észre.

– Lesz folytatása a mostani projekciónak?

– Mindenképpen. Dolgozunk a következõ projekciókon, már tudom, mirõl fognak szólni, és azt is, hogy valószínûleg kicsit más zenei struktúrában jelennek majd meg³. Szeretnék a Család néhány tagjával (hiszen õket is érdekli a dolog) csinálni egy nagyobb bemutatót több emberrel.

Jelenleg két nagyobb tervem van. Egyrészt az a típusú tevékenység, amit most említettem, vagyis amikor pár tucat képbõl, adott idõn belül élõben alkotok valamit: egy történetet, egy narrációt, amelyben beszélhetek a fájdalomról, a kegyetlenségrõl, arról, hogy mindez miért történik így, és ugyanakkor beszélhetek magamról is. Ez egy nagyon egyszerû, tiszta narráció – annyira egyszerû, hogy muszáj rajta elgondolkodni. A másik projektem címe pedig Szûz (Dziewica) lesz, és valószínûleg fiatal lányok áttetszõ, hátulról megvilágított aktképeibõl fog állni. Ezeket a képeket is hangokkal együtt szeretném bemutatni, vagyis minden képnek meglesz a maga „hangos" felirata, amelyet ki kell olvasni.

– Nem tudom, figyelted-e a közönség reakcióját a projekció alatt. Egy népszerû diákkocsma péntek esti közönsége volt, akik úgy nézték a vetítést, mint egy fajta mangát⁴. Említetted, hogy a kép a zenével együtt teljes, a manga esetében pedig a zenét egészíti ki a kép. Kérdésem tehát, hogy miért pont abban a sörözõben akartad megrendezni a vetítést?

– Pontosan emiatt a kísérlet miatt, és elégedett vagyok, mert betöltötte feladatát. A saját projekciómmal nem vagyok teljesen elégedett, hiszen voltak hibáim. Úgy értem, hogy ejtettünk olyan – zenei vagy vizuális – hibákat, amelyek csak nekünk voltak hibák. Voltak pillanatok, amelyeket tökélyre vihettünk volna, de egyelõre még keresünk, próbálkozunk: egész idõ alatt ezen pillanatok megragadásáról, a hang megragadásáról, a változásról, a dinamikáról volt szó. Természetesen az emberek ezt nem vették észre, hiszen nem a tökéletesség volt a projekció célja. Annyiban viszont elégedett vagyok, hogy ezeknek az embereknek a többsége, akik soha nem járnak kiállításra, galériába, múzeumba, átélhettek valamit. Valamit, ami végül is idegen nekik. Nagyon fontos volt számomra, hogy két különbözõ világot jelenített meg a projekció és a helyszín. Hiszen projekciónk nem egy tipikus diszkóvilág része, se a képi, se a hangi oldala nem bulizós jellegû, hanem egy egészen másfajta érzékenység jelenléte.

A közönség olyan emberekbõl állt, akik nem sokat tudnak a mûvészetrõl, akik egyszerûen csak élnek, és ez a legfontosabb – ez a fajta mûvészet itt jön létre, és nem a galériákban, a múzeumokban (anélkül persze, hogy tagadnám a galériák és múzeumok fontosságát).

– Piotr Rypson, a Család címû kiállítás kurátora több, különbözõ idõszakban készült munkádról is azt mondta, hogy azokban az illuzórikus és a reális érintkezik, áthatja egymást. Mennyire gondolod ezt így? Vajon a gyerekekkel eljátszatott komor világ vagy a video adta lehetõségekkel „visszatérített" repülõgép esetében ezen szférák érintkezésének vagyunk tanúi?

– Igen, végül is ez igaz, bár Piotr mindig nagyon bonyolultan fogalmaz. Természetesen ami meg van örökítve filmen, az mind reális, hiszen a valóság egy arcát vesszük fel. Hogy valóban reálissá váljék, némiképp át kell alakítani a valóságot. Ahhoz, hogy a képek visszafelé is reálisnak hassanak, át kell ruházni rájuk a valóságosságot. Tehát az igazság effektusáról van szó, amit észre kell venni, meg kell mutatni – kizárólag az igazság effektusa az, ami létrejöhet a valóság átalakításának pillanatában.

– Végül mondanál pár szót mindennek a technikai hátterérõl? Vagyis miért cserélted le a festészetet a modern – mondjuk így – multimediális technikákra?

–Erre van egy magyarázatom, amit nagyon igaznak és õszintének érzek. Nagyon sokáig festettem képeket: az iskolában, a diplomamunkámhoz, aztán az iskola után pár évig. A festés számomra csupán az energia megszerzését jelentette, egy fajta meggyõzõdés, egy bizonyos élmény megszerzését, ami természetesen nagyon kötõdött hozzám, s így a festés tulajdonképpen terápiás jellegû volt. Egyfajta keresés volt. Nagyon absztrakt képeket alkottam, egyáltalán nem szerepeltek rajtuk figurák, állandóan a térrõl, a metafizikáról beszéltem. Amikor elhagytam Provence-t, ahol a fõiskolát végeztem és ezek a képek születtek, átutaztam Párizson és több nagyvároson, tehát átutaztam valamiféle dinamikán, végül hazatértem Krakkóba, s mindezek hatására felmerült annak vágya, hogy rögzítsem azokat a dolgokat, amik körülöttem történnek és amiket látok – ehhez a video és a fénykép bizonyult az egyetlen lehetõségnek. Tehát mintegy automatikusan léptem át a festészetbõl a fotográfiába és a videoba. Számomra ez továbbra is festészet, csak másként. A ma létezõ médiumok felhasználása sokkal több lehetõséget nyújt, mint a festészet, és nagyon örülök, hogy ezeket az eszközöket, amik már hosszú-hosszú évek óta léteznek, immár a mûvészi közeg is kezdi ugyanúgy értékelni, mint a festészetet.