A kínaiak megint kitaláltak valamit. Sok rizspusztító okos gyerek hamarosan elfelejtheti a nehéz iskolatáskát – a tananyagot ezentúl elektronikus könyvekbõl sajátíthatják el. A mindössze 300 gramm súlyú elektronikus tanszer digitális iratgyûjtõként mûködik, a beleilleszthetõ kártyák egyenként 15 ezer oldalnyi olvasmányt képesek tárolni. Az új technológia könnyû, költségkímélõ, továbbfejleszthetõ, ráadásul a környezetvédelmi elvárásoknak is jobban megfelelnek, mint papírból készült társaik.
A könyv ma még nagy elõnnyel vezet a digitális hordozók elõtt abban a tekintetben, hogy tárgyi formában megjelenõ szövegtestekhez vagyunk szokva; a könyvet kézbe vehetjük, átlátjuk, könnyebben tájékozódunk benne, mint a láthatatlan adatsorokban. Könnyebb közlekedni benne. Pedig talán nem kellene ennyire tapadnunk az írásbeliséghez; már így is túlságosan nagy tárkapacitást vesznek igénybe a szövegek a fejekben és a könyvtárakban. Ugyanilyen könnyen csapdába eshetünk a vizualitás területén is: szokásos képnézegetési beállítódásunkban varacskolva a látvány-narráció altató keveréke rettentõ megtévesztõ tud lenni, és képes eltakarni a lényeget.

Valahol itt lép a képbe Eike, a technológiai korszak hazánkba szakadt követe. Megpróbálja viszonyba hozni a nézõt az alkalmazott eszközökkel, szembesíti saját szemlélõi magatartásával, – egyszóval felvilágosít. Teszi mindezt kedvesen, játékosan, nem leanyázva a bamba befogadót. Eike – polgári nevén Eike Berg – több mint tíz éve él Budapesten, s az elmúlt idõszakban számos objektet, installációt, fotót, videót és számítógépes munkát készített. A honosodás a magyar mûvészeti kisvilághoz abszolút sikeres volt, Eike nemcsak mint képzõmûvész, hanem mint mûvészetszervezõ is a pesti placc meghatározó figurája lett. Katalógussal kísért kiállítása a Deák Erika Galériában, az elmúlt, mintegy évtized mûvészeti kísérleteit szándékozott áttekinteni.

A helyzet egyben nézõpontot is jelent, összegzést és visszatekintést, értékelést. Ezt a reflexpontot hivatott kifejezni a kiállítás munkacíme (You Are Here!, 2000), amely egyben az egyik kiállított munka neve, utalva a mûvészi egzisztencia nagyon is konkrét helyzetére: „Most itt állok, itt tartok".
A két (fehér és fekete) titokkamrára osztott kiállítási helység közül a 'fehér' mennyezetén látható a címadó fény-installáció: világító neoncsövekbõl kirakva a helyszín vázlatos alaprajza, benne kör alakú világítótest jelöli a mindenkori nézõ pozícióját. A plafonra feldobott stáció metaforikus jelentõségû, amely a mûvészlét, benne a konkrét személy, de általánosan a felvállalt reflektív alkotói szerep, egészében véve a videó-mûvészet nagy tükre. Ember, eszmélj fel! Lehetséges a megfigyelõ, a szemlélõ nézõpontja, miként a teljes belemerülés aspektusa is! Azt a képi gondolkodásban bekövetkezõ aspektusváltást fejezi ki, amikor megpillantjuk 'jelen idejû' önmagunkat a szituációban. A mû-nézõ-helyzet háromszögében új viszony jön létre, olyan tükörkép keletkezik, amelyben a nézõ úgy tekintheti meg magát, ahogyan mások látják õt.

Eike Ön itt áll / You are here, 2000 • Fotó: Rosta József

YAH! (Ön itt áll / You are here), 2000, installáció, elõregyártott fénycsövek, 60 cm és 1 db 40 cm átmérõjû kör alakú fénycsõ, helyspecifikus Az adott tér leegyszerûsített alaprajza fénycsövekbõl kirakva a mennyezeten. A kör a látogató helyzetét jelöli.

A videótükör-metaforát már Bódy Gábor megalkotta Végtelen tükörcsõ címmel tartott elõadásá-ban a tihanyi szemiotikai kongresszuson, de még korábban, Stanley Kubrick Ûrodüsszeiájának utolsó képsorain megjelenik a tükör: a fõhõs öregkori önmagával találkozva kívülrõl átéli saját halálát a csillaglénnyé válás útján. Ezzel a rövidre zárt diszpozícióval a szemlélõ rá van kényszerítve, hogy belépjen a mû-szemlélõ egyébként többnyire zárt körébe.

Kétségkívül kényelmetlen, amikor jól bevált, ám korlátozott érvényességû, rögzült szokásaink tükörben megjelenve vakítják el szemünket. Zavartan álldogálunk egyik lábunkról a másikra, feszengve várjuk a folytatást, hátha jön a durranás. De még csak nem is vánszorog, valahol elsikkadt. Mindig ugyanazok a képkockák, ugyanaz az eseménysor pereg. Anti-mozi. Eikét nem a nézõnek okozott vizuális gyönyörszerzés érdekli, másmilyen régiók felé igyekszik.

Nem könnyû barátkozni Eike videóival, noha többnyire rendkívül egyszerû szerkezetû, minimál-narrativát megjelenítõ mûvekrõl van szó. Olyan jeleneteket mutat munkáiban, amelyek túlmutatnak az ártatlan nézelõdésen: a megszokott tévézés-videózás passzív beállítódásához szokott szem és elme elszenderedne rajta. A cselekmény többnyire minimális, a dramaturgia nulla. Hangulatnélküli, semleges, a számítógépes játékokhoz hasonló személytelen képek áramlanak felénk. Kíméletlen egyszerûség, szinte videó-ellenes igénytelenség – a teljesen érdektelen cselekmény nem engedi filmként látni a videót.

Eike Arany ketrec / Golden Cage, 2001 • Fotó: Rosta József

Arany ketrec / Golden Cage, 2001, egycsatornás videó-installáció, hang nélkül, 200×115 cm Egy táncos tölti ki a képfelszínt, testének körvonalai folyamatosan érintik a keret minden oldalát. Helyzetétõl függõen a test megnyúlik vagy összenyomódik. A térkoordináták a test koordinátáivá válnak. A valóságos és virtuális dimenzió közötti váltás meglepõ, új perspektívát nyit.

A mozgás néhány percen belül újra és újra ismétlõdõ eseménysora (Golden Cage, 2001), a dolgok repetitív, mindig ugyanúgy történõ felbukkanása azért egy idõ után a legpudvásabb agyban is felgyújtja a szikrát, hogy itt valami mást kell keresni. Másként kell gondolnunk a látványt. Másként látjuk, másként értjük: a látvány, a téma itt elfedi a videózás apropóját; ez bizony a vizuálisan 'máskéntgondolkodók' látványélménye. Demokratikus kép, mert mindenkinek adott, legfeljebb nem kattan be róla semmi.

Teljes a lehatárolás a reális tértõl és idõtõl, teljes a kikapcs: valahonnan zene hangjai kúsznak elõ és Eike szemét lehunyva elkezd rezonálni a dallamra. Önfeledt, (jó értelemben vett) gátlástalan elengedettséggel, ugyanakkor nagyon is tudatosan táncol. A helyzet most fordított, mint tavaly a Szerviz kiállításon a Mûcsarnokban bemutatott munkában (Body-Sound, 2001), ahol megfordította a hang és mozgás szokásos sorrendjét: a mûbe bevont nézõ saját mozgásával keltett hangokat.

A Body-Soundban a padlóba épített érzékelõkön keresztül egy számítógép értékeli a mozgás (lépések) helyét, ritmusát, gyakoriságát, és ez alapján játszik le hang- és ritmusképleteket. Eike elgondolása szerint a mozgás a térben idõstruktúrát ad, ami a hangok és mozgások egyszerre történõ szemléltetésével térbeli mintázatként (installáció) rajzolható fel. Az Aranyketrec / Golden Cage megint csak metafora – mondatja az egyirányba beállt értelmezõ elme –; életünk határait, szemléletünk formáit, vizuális felfogásunkat keretek fogják körül, keretek közé zárt világban élünk.

Eike videójában a fehér falra helyezett, sötét lécekbõl formált keret téglalap alakú képet rajzol ki a vetítéskor, s tánc közben valamennyi oldalát, minden pillanatban érinti a mozgó táncos. A test mindig érinti a keretet; ennek megfelelõen a test, megnyúlik vagy kiszélesedik – digitális torzítás nélkül, puszta fókuszálással nem lehetne elérni ezt az eredményt. Ellenben ha a téma és a megjelenés felé visszük el a figyelmet, leginkább az köt le, milyen jó kis szerkóban mozog a mûvész, mint amilyenhez volt szerencsénk a szocializmusban, az román-NDK-csehszlovák-vietnami-piacról beszerzett áruk között.

A szeglet a fejemben / The Corner in My Mind, 2000, egycsatornás videó-installáció, hang nélkül 6 monitor egy szoba sarkában, szereplõk: Eike, Erdõs Ibolya A kamera folyamatos körbeforgása ritmust ad a látványnak, ahogyan a szoba különbözõ szegletei, a tükrök, a szereplõk és a szomszédos terek újra és újra képbe kerülnek. Egy férfi sminkeli magát, miközben egy nõ figyeli. A férfi megcsókolja a nõt, az kimegy a szobából, és gyors mozdulattal letörli orcájáról a rúzs nyomát.

Megint csak nosztalgiázunk, ha letapadunk a The Corner in My Mind (2000) történeténél, s valószínûleg nem tûnik fel a videó- és képernyõkultúra egyik vizuális alapsajátossága – amivel pedig nap mint nap szemezünk otthon és a munkahelyen –, hogy dobozba zárt, dobozszerûen elképzelt térérzetet kelt. A videón a körbeforgó kamera valósággal szkenneli a teret, a szoba különbözõ szegleteit, amelyben a teret megfelelõ módon elhelyezett tükrök többszörözik meg.
Ja kérem, ezt kell látni a videón? Miért nem mondták mindjárt?!

	Eike Bilbao, 2001 • Fotó: Rosta József
Bilbao, 2001, egycsatornás videó-installáció, / videóvetítés, helyspecifikus, szereplõ: Beatrix Silva Uribarri Egy nõ tradicionális gesztussal almabort tölt egy pohárba. Testének körvonalai mindvégig belül maradnak a bal képfél képzeletbeli keretében. A test és az egész tér arányai mozgásának megfelelõen változnak.

A Bilbao (2001) tulajdonképpen egy vicc (bocsánat, geg; pontosabban látványcsapda): nézzük a kivetített képet derékszögben megtörve. Ennek érdekében történik a vetítés a helyiség sarkának közepébe: a sík film derékban eltörik, és a két képfél engedelmesen hajtja egymásnak orcáját. Innen kezdve a választás az egzisztencialista határhelyzetek élességével kezelhetõ. Ha egyik falsík – és vele egy nézõpont – mellett döntünk a szimpatikusabb falhoz simulva, akkor az almabort egyre magasabbról töltögetõ lány produkcióját láthatjuk, ha kilencven fokkal bedõlünk a 'kanyarba', akkor a töltikézés helyszínét, a körülményeket és az ablakon túli világot pillanthatjuk meg, és fontos, hogy csakis azt pillanthatjuk meg. Mellesleg a történet sem érdektelen: készakarva sem képzelhetnénk el hatékonyabb cselekményfûzést, mint amilyet a véletlen alkotott. Az alapvetõen hang nélküli, borkitöltésre koncentráló felvételek közben a kamera olykor-olykor az ablak felé pásztáz.
És nicsak, mintha megrendelték volna, az eseménytelen felvétel kontrapunkciójaként odakint mozgalmas tüntetés közeledik, sorra bukkannak fel a menetelõ emberek az ablakban.

A Fantomas-sorozatcímet viselõ színes fotók (2002) némileg új oldaláról mutatják Eikét.
A fényképek a reális valóságosságukban alternatív realitást kínáló helyzeteket, tárgyakat tárják a nézõ elé. Félig kész házak, elhagyott görög üdülõfalu a Balatonon, a Lövölde tér újraburkolásának adott pillanata – csupa olyan momentum, ami a köztes lét állapotáról tudósít; arról, ami van is, meg nincs is. Valószerûtlen, illuzórikus pillanatok, amelyekben a fókuszba helyezett téma mûtárgyként kínálja magát megörökítésre. A kiélezett helyzetre pedig azonnal lecsap az érzékeny szem, így számos fotóból lehet válogatni adott esetben.

Azzal a megnyugtató érzéssel összegezhetjük kis kalandunkat a gépesített mûvészettel, hogy Eike mûvei gondolatkísérletek; nehezen közelíthetõ világokat, a gépi logika és az emberi észlelés világát próbálja meg teoretikus szimulációval érzékletessé tenni, vagyis fény és idõbeli, illetve tudati szegmensek mentén strukturálni az észleleteket. Az eredmény kézzel fogható, szemmel látható (sic!). Szimulakrumok támadása. Folytatása következik!