Koszosra sminkelt, szakadtra öltöztetett, kócosra fésült modellek, ejtett vállal, lebiggyesztett ajkakkal állnak egy kopott, szürke falu pincehelységben. Közöttük békebeli, lepattogzott zománcú tûzhelyek. A manapság legkevésbé divatos nõi szerep lerombolt szimbólumai. A klasszikus értelemben vett szépség, a harmónia, az elegancia jut a legkevésbé eszünkbe a divatfotó kiállítás meghívójáról. Richweisz Péter fotója meghívóképként jó választás volt, abban az értelemben, hogy kifejezi a kiállított munkákból összességében sugárzó, a divatot kissé önkritikusan kezelõ, finoman pikírt szemléletet. A divatmagazinok, modellek, túldimenzionált, tökéletes vagy tökéletesített test- és identitás-képeinek, napjaink talán legmeghatározóbb fétiseinek szerepe a kiállított fotókon mintha megrepedezne. A festék kicsit lepattogzik, kicsit kilóg a lóláb, és ezt az egyébként, a magazinok szigorú elvárásainak megfelelni kénytelen fotósok, úgy tûnik, rendkívül élvezik.

A kiállítást áttekintve ez a felszabadultság, könnyedség érzése csapja meg elsõként
a szemlélõt. Szeplõs, telt idomú lányok, sebhelyes, sõt véres arcú fiúk, talán a jövõ divatmagazinjainak modelljei. Ma azonban a magazinok oldalain vagy egy hagyományos divatfotó kiállításon még szokatlan lenne az épp aktuális ideálképekkel bombázott szemeknek. Az elmúlt években fellépõ, fiatal divatfotós generáció azonban igényt formál a változásra, még ha Magyarországon egyelõre csak a fiókok vagy alkalomadtán a kiállítótermek falain. Ennek lehetünk tanúi a Petrányi Zsolt által koncipiált dunaújvárosi kiállításon, ahol a fotósok és képzõmûvészek állítanak ki együtt.

A divatfotó életstílust, viselkedési formát közvetít, ami legalább annyira éles fegyver, mint egy reklámkép, ha nem veszélyesebb. Veszélyesebb a passzív vizuális befogadóra nézve. Na de ki teheti meg ma már, hogy passzív vizuális befogadó legyen? A játék kemény, ha nem követed a folyton változó kódokat, jeleket, ha nem emlékezteted magad újra és újra arra, hogy amit látsz, az fikció, és a maga rendszerén belül kell elhelyezni, könnyen elveszítheted a saját nézõpontod a széles spektrumú, de sok hamis vetülettel tarkított kínálatban. Erre, a manapság gyakran tárgyalt pszichológiai tényezõre, maguk a képkészítõk is reagálnak az itt kiállított munkáikkal. A fotók tagadhatatlanul divatfotók, modellek, sminkesek, fodrászok, stylistek hadserege áll mögöttük, de az egész mintha önmagát kérdõjelezné meg, azaz a divat irányító, ízlésdiktátori hatalmát.

A divatfotó mûfajától lélekápoló ereje sem tagadható el. Az alkalmazott képi mûfajok közül talán a legalkalmasabb arra, hogy vágyképeinket, álmodott szerepeinket belevetítsük. Mint fura mesék hõseinek alakjaiba, sosemvolt történetekbe, élethelyzetekbe. A divatfotó ápol, és eltakarja a szemünk elõl a valóságot. Ezért szeretjük. Szeretünk belelapozgatni a színes, csillogó világba, elcsemegézni, az igényes, fotótechnikailag tökéletes képeken.

	Kiss Rozina Te, meg én • Reprodukció: Várnai Gyula

Dunaújvárosban is megkapjuk e gondos technikai kivitelezés élvezetét, ami sajnos képzõmûvészeti kiállításokon ma valahogy ritkán lepi meg az embert. De a vágyképek itt mintha kissé elárulnák a divat világát. Néha kiábrándítóan, meghökkentõen szomorúak, lehangolóak, brutálisak, néhol pedig annyira emberiek, hogy akár meg is történhetnének velünk.

Kasza Gábor fekete-fehér fotóin látható, egy réten önfeledten szaladgáló, táncoló vidám társaságról például csak a századforduló világát felvillantó ruhák árulják el, hogy nem egy kedves, hétköznapi társasági összejövetelbe csöppentünk. Ennek a bájos világnak az ellenpontját állítják Hajdú András fényképei elénk. Verekedés jelenete utáni pillanatokban, a földön fekve találjuk a véres fejû férfiszereplõt, egy féltõn feltekintõ nõ karjában.

A jelenet akár megható is lehetne, ha nem lebegne felette a brutalitás szelleme. A pusztulás, az elmúlás jelensége, amelyet a meghívóképet készítõ Richweisz Péter elidegenítõ eszközként alkalmaz a fotóin, inkább a valóság, mint a divatfikciók világa. Richweiss képein egyszerre ijesztõek és zavarba ejtõk. Divatos ruhákba öltöztetett divatmodellek, furcsa, szerepüket vesztett, kiszolgáltatott helyzetekben.

Soósék-at sem mindennapi öltözetekben találjuk az ebédlõasztal körül, vagy a családi karácsonyesték megszokott miliõjében, Szatmári Gergely fotóin. A ruhák fele a nagyi ruhásszekrényébõl való, de legalábbis a szomszéd családi fotóiról ismerõsek, másik fele pedig a legújabb, most futó magazinoldalakról. Akkor hol a támpont, hol és mikor történhetett mindez így? Csakis Szatmári szokatlan, de üdítõ szappanopera-víziójában, amely a következõ részek iránti kíváncsiságot kelti fel a nézõben.

Gerhes Gábor fotóin magát a képzõmûvészt látjuk, képenként más-más image-et, azaz ruhát, frizurát magára öltve. Változó szerepekbe helyezi magát, mintha a sajátját keresné. Az identitáskeresés problémaköre a fikcióalkotásnál is erõsebben rokonságot jelent a divat és a képzõmûvészet között. Meddig tart az állandó és hol kezdõdik a változó egy emberi jellemben? Ezen határok tapogatásával, tudatlanul is talán több idõt töltünk életünk során, mint bármely más szellemi tevékenységgel.

A társadalmi szerepek, az identitás kérdését, érzékenyebb, finomabb, szálon szövi tovább
Nagy Kriszta munkája. A falról leomló, gyönyörû, keleti selyem sávja által keretezett fotón japán gésát formáló porcelánbabát látunk. A baba arcáról azonban a mûvésznõ vonásai tûnnek át.
A digitális technikával ügyetlenül összemosott arcok szándé-kosan adnak helyet az esetlegességnek. Az arcokat maszkokként látjuk, amelyek olykor a legváratlanabb pillanatokban félrecsúszhatnak, elbizonytalaníthatnak, leleplezhetnek bennünket, akár önmagunk elõtt is.

Hasonló képi érzékenység fedezhetõ fel Békefi Dóra sorozatán. Modelljeirõl készített képeit felnagyítva, háttérként használja, és ollóval kivágott képeit egyszerûen elé helyezve összefotózza képeit. A professzionális eszközök mindenhatóságát megkérdõjelezõ papírkivágásos, applikált képeken érdekes asszociációkat rejtõ párok jönnek létre.

A divatfotó-sorozatok között egyre elterjedtebb történetmesélõs képsort képviselik Kiss Rozina képei. Éjszakai, útszéli jelenet felvillanó képei egy lány és egy fiú sztorijába engednek bepillantást.
A történet mindennapi jellegének a képsorokon átfutó szövegek hangulati ellentéte kölcsönöz egyfajta belsõ feszültséget. „Ne komplikáld a dolgot! A mi korunkban ne legyünk bolondok, minek ez a nevetséges, banális romantika?" _ olvassuk például a fiatal, divatosan öltözött, közömbös arcok, mozdulatok kontextusában.

Kevésbé direkt, fragmentumokból összeálló divat-képet vázol fel Szabó Dezsõ sorozata. A kisméretû képeken a hétköznapok elkapott látványelemeit végigtekintve egy kortalan divat, személyes ízlés diktálta látásmód körvonalazódik. Nincsenek ruhamodellek, alakok, csak színek, anyagok, minták, halmazát látjuk, amelyek a nézõben érzetté állnak össze, és amely az öltözködés változó, részleteiben titkokat rejtõ jelenségérõl beszél.

Fekete Alexandra Kinga Cím nélkül	Békefi Dóra Cím nélkül • Reprodukció: Várnai Gyula

Szintén formabontó megközelítésrõl tanúskodnak Lábady István eszköztelen divatfotói. Türkiz színû, homogén háttérben mezítelen nõi test részleteit látjuk, amely elõtt irizáló, áttetszõ, egymást átszelõ, anyagtalan fénykörök tûnnek fel, mintha szálló légbuborékok megcsillanó reflexei lennének. A földöntúli fénykörök és a nõi test kerek formái mint egyetemes szimbólumok vannak jelen, és szinte szakrális jelleget kölcsönöznek a képeknek.

Fekete Alexandra Kinga a konvencionális társadalmi szerepeket összekeverõ helyzeteket teremt modelljei számára. Kihívóan öltözött nõ, csábító pózban mossa a fürdõkádban ülõ kisfiú fejét, vagy teríti az asztalt családja (?) számára. Késõbb az éjjeliszekrényen pózolva találjuk, amint két tizenéves fiú az ágyból, állig betakarva, tátott szájjal néz fel rá. Határokat súroló képeivel a divatfotók, vágyainkat és ingerenciánkat kihasználó attitûdjére figyelmeztet. Máshol férfias megjelenésû nõi modelljeit mutatja elõnytelen, kicsavart pózokban, vagy épp két nõt látunk, a hagyományos férfi-nõi hierarchikus szereposztás egy helyzetében. Mintha azt keresné, hogy van-e még új szerepe, oldala a nõnek, a nõi testnek? Lehet-e férfiasabb, és ezáltal nemtelenebb a nõ? A démoni, a szûzies, a csábító, a szende, a végzetes egyszerre van jelen a nõi palettán, és Fekete Alexandra fotóin már annyira függetlenek, divatosak és közömbösek, hogy alapjaiban kérdõjelezik meg mindazt, amit mutatnak.

Ez a kritikusság, mely a kiállított mûvek többségében érzõdik, a képzõmûvészetbõl ismerõs, és bár a divatfotózás alkalmazottságából adódó, kiszolgáltatott helyzetében szokatlan, lehet, hogy új irányt mutat a mûfaj megújítására. Hogy létezhet-e független, akár kritikus, vagy önkritikus divatfotó, azt a jövõben is valószínûleg a társadalmi, gazdasági feltételei, lehetõségei fogják megszabni. De a kortárs magyar divatfotó friss generációjának megmutatkozási lehetõséget adó kiállításon kirajzolódott egy leheletfinom, de tisztán kivehetõ kritikai él, amely talán minden fikcióalkotóban, meseszövõben él saját mûfaji határaival és az arra vonatkozó sztereotípiákkal szemben, és ami izgalmas kalandot kínált a korunk képei között tudatosan kalandozó látogatónak.