„Róma azért gyakorol olyan hasonlíthatatlan benyomást a szemlélõre, mert a stílusok, a személyiségek, az élettartalmak, amelyek nyomot hagytak maguk után, olyan távol estek egymástól, mint sehol a világon, s mégis olyan egységet, összehangoltságot és összetartozást hoznak létre, mint szintén sehol máshol a világon..."¹ Ez a máshol nem tetten érhetõ és kifejezhetõ benyomás számos mûvészt megváltoztatott, átformált vagy megerõsített. Nagy Gábor György az utóbbiak közé tartozik.

Róma szövevényes, zavarba ejtõen sokrétû városképét és bonyolult lelki-szellemi üzenetét kivánta egységesíteni: a látványt geometrikus formákra – hasábokra, gúlákra, kúpokra – bontotta le, majd ezeket modellezte, kompozíciókba rendezte és még egyszer leképezte. A fotókon és a festményeken látható összeállítások lehetõvé tették azt, hogy az idea képét mi is láthassuk: azt a csak-ott-érzett szellemmel feltöltekezett ideát, amelyet a mûvész magával hozott az Örök városról.

A nagyméretû olajképek a Fészekben és a fotók a K.A.S.-ban mértani testeket, ezekbõl újra összeállított tárgy-együtteseket, obeliszket, kolostorépületek részleteit ábrázolják. Néhol szinte Morandit idézõ, monokróm színskálával. Líraian. A költõ szemével: Tér, idõ, árnyék (…) Magányos obeliszk (...) Gyõztes obeliszk... Sok fénnyel halványan, sötétedve erõsödõ körvonalakkal. Aztán egymásra csúszik, szintézisbe kerül a képzelet és a valóság, a hasábban egy apáca szoknyája sejlik fel. Késõbb a lakhelye is megjelenik, a mértani testek újra épületté állnak össze: Gyöngyfolyosó, A kolostor szeme. Az apáca, az ember megjelenítésével – aki egy változhatatlan világban az állandó értéket, egy változhatatlan Isten képét hordozza magában – nem hogy gyengült, inkább felerõsödött ennek a csendes, transzcendens világnak a vonzása.

A megismerési folyamat tárgyiasítása, az alkotás fázisa a Fészek-beli festményekben zárul le (annak ellenére, hogy a festmények a Római csendéletek I. címet kapták).
A város megismerésének a mûvész szubjektumában lezajló eseménye láthatatlanul ment végbe, majd azon kívül, a filmszalagon rögzült. Az ezután érzett ûr arra késztette, hogy egységesítse a látottakat és az érzetteket azzal az ideával, ami benne és a fényképeken már kialakult, majd végsõ aktusként lefestette õket.

Nagy Gábor György Test és drapéria, 2002 digitális fotó PVC lemezen, 105x86 cm

A stúdiumszerûen kiállított munkák, a kísérleteket bemutató sorozatok korábban sem voltak szokatlanok Nagy Gábor Györgynél. A Rómában átélt élmény azonban olyan szemléletváltozást hozott, ami egy eddig nem gyakorolt technika, az érzéki festészet alkalmazásában jelentkezett. Bár valami meghatározhatatlan bizonytalanság érezhetõ az olajképek mértani testeinek formáiban, éppen ez a vonásuk az, ami miatt a hûvösen intellektuális, fátyolosan egynemû fotók világához képest „többet" nyújtanak. Megfogalmazódik bennük az az ellentmondásokkal terhelt, különös, hittel és kétségekkel átszõtt hangulat, amelyet az ember a városban sétálva érez, az a korakeresztény himnuszokban fellelhetõ misztikus gondolat, mely Nagy Gábor György fotóinak festmény-átiratában olyan egyértelmûvé válik: amit az olajképeken látunk az a mértani testek sötét oldala, a fény nem a dolgokat világítja meg, hanem a dolgok teszik láthatóvá a fényt. A fényt, amely „egy mögöttes létezés [Isten] kisugárzása" ² és amelynek átható ereje magával ragad minden ide látogatót. A fotók nem színesek, a Gyöngyfolyosó alaptónusa a Vatikán felett lebegõ angyalok bõrének rózsaszíne. De nem képesek közvetíteni a festés önfeledt örömét sem, amely szinte az egész itáliai mûvészetet áthatja és Nagy Gábor Györgyöt is magával ragadta.

A megismerés vágya tehát csak a festmények megjelenésével nyerhet teljes kielégülést? Vagy mégis hiányzik valami? Sem a geometriai alapformákról készült fotók hûvösen elegáns, távolságtartó, mégis vonzó esztétikája, sem az olajfestmények érzéki gyönyöröket ígérõ faktúrái nem adnak elegendõ vizuális információt errõl a városról úgy, mint a – persze nem a megszokott módon –konkretizált, realizált látvány. A gyöngyfolyosó és a Kolostor szeme I–II. így válik kiindulópontokból összegzõ alkotássá és lesz újra kezdetté.

Nagy Gábor György Kolostor szeme I., 2002, digitális fotó PVC lemezen, 105x64 cm	Nagy Gábor György Nyújtózkodó csendélet, 2001, digitális fotó PVC lemezen, 60x35 cm

A sokféle látott formák egyszerûsítése, leképezése, az idea és az ideát magában hordozó személy öntevékenységének szintézise, a fotó és a festmény technikája adta lehetõségek mind azt szolgálják, hogy „Róma a felfoghatatlan" mégis egységgé rendezõdjön. Kivételes, de nem ritka alkalom az, hogy egy mûvész két kiállításon, egymással párhuzamosan más technikával feldolgozott, összetartozó anyagát állítja ki, s így lehetõsége van egy témát más-más megközelítésben megmutatni. Elsõ látásra a festmények visszalépést sejtetnek, de – az ideának az anyag felõli megközelítése, az érzékeny felületkezelés, a formákon áttörõ fény – a fotókkal együtt meggyõzõen teszik teljessé a mindannyiunkban élõ RÓMA képet. A mértani testek, amelyek az épületek és az élõ testek, a világról alkotott képzeteink alapformái alkalmasnak látszanak annak a sokféleségnek az egységesítésére, amelyet Róma a századok alatt egymásra rakódott anyagi és szellemi rétegeivel képvisel. A város új értelmezést kapott, de más minõséget nyertek a mértani testek is. Bennük a szépség idõt és teret áthidalva, a szubjektumon átszûrõdve, de annak esetlegességein felülemelkedve, egységes látványban és szellemiségben nyilvánul meg. G. Simmel szavaival: „Róma legértékesebb ajándéka éppen az az öntevékenység, amelyet az egység [létrehozása] igényel."