„Ne várjatok túl sokat a világvégétõl!"

(Stanislaw J. Lec)

„A Semmi semmizik."

(Heidegger)

Az atomizmus magával hozza a látszólagosság, és az üresség kellemetlen érzését, s magában hordja ennek az érzésnek majd minden konklúzióját. Nem véletlen, hogy az atomizmusra épülõ-alapozó materializmus, annak minden irányzata, története folyamán mindvégig ennek az ûrnek – végsõ konklúzióként a semminek – hol nyílt, hol burkolt megjelenítõje volt. Így a materializmus ebbõl a szemszögbõl a pusztulásnak,
a semmi fenyegetésének hordozója, amelyet éppen az atomista látásmód közvetít.
Így válik az atomista látásmód apokaliptikussá, sokkalta inkább, mint bármely hagyományos, metafizikai alapokra épülõ eszkatalógia. Az atomizmus azonban a világvégét a maga tiszta és reménytelen valójában jeleníti meg, mivel azt nem az idõhöz köti, és ahhoz semmiféle jutalmat vagy büntetést nem társít, illetõleg azzal kapcsolatban semmiféle reményt nem táplál. Végsõ soron ez az oka a materializmus ókortól máig tartó gyûlöletének is, ami gyûlölet voltaképpen nem más, mint félelem az üresség érzésétõl. Nem véletlen, hogy Platón, a létezõk öröklétének hirdetõje, a halhatatlanság és maradandóság prófétája, Demokritosz mûveinek összes példányát azért akarta összegyûjteni, hogy elégethesse azokat.

Nos, ugyanezt az érzést reprezentálják az itt látható képek is: az üresség érzését, annak minden bizonytalanságával és szorongásával. És ahogyan az ûr és vele az érzékszervi bizonytalanság egyes gondolkodóknál az atomizmust eredményezte, Kecskés Péter is egyfajta „látványi atomizmussal" fejezi ki ugyanezt a mondanivalót.
A képeken elemeket látunk, részeket, szegmenseket: különféle dolgoknak önmagában értelmetlen szegmentumait. Nincs egyetlen egész sem. Az ürességet persze maguk a témák, a képek explicit tartalmai is megjelenítik: Mert voltaképpen mit is ábrázolnak ezek a fotók? Londoni és müncheni metrómegállók és kiállítótermek egy-egy apró részletét, egy lerohadt pesti lámpaoszlopot surlófényben, a londoni utcák egyik forgalomirányító lámpájának felnagyított darabját egy azon ékeskedõ lyukkal, valamint a Trafalgar Square szökõkútmedencéjének vizébõl szivárgó fényt, s azon keresztül a kút szobrának egy darabját. Puszta falak, metró aluljáró, földalattiság, underground, üres kiállítótermek, pontosabban: kiállítótermek üressége, éjszakai utca, félhomály, lerohadt lámpaoszlop ráragasztott plakátok és hirdetések fecnijeivel és némi madárszarral.

Kecskés Péter ENDT. Multiplication-sorozatból, 2002

A szegmentálással, az alkotórészre koncentrálással történõ mûvészi kifejezés az ürességérzés lehetõ legradikálisabb megfogalmazása. Hogy kínunk az elviselhetetlenségig fokozódjék, az itt látható fotók nem egyszerûen szorongatóan üresek, hanem embertelenek, a szó szoros és konkrét értelmében, mivel a képekrõl minden emberi hiányzik.

Az elemi összetevõk világába lemerülve a szemlélõdés eljut az elemi részekig, a világ széttörik. Ha eljutunk az elemi összetevõkig, megmutatkozik számunkra a dolgok eredete, amely eredet ugyanakkor a dolgok valódi természete is: ez pedig a Káosz, amely eredeti értelmében ugyebár nem rendetlenséget, zûrzavart, hanem határok nélküli, ásító ürességet jelent.

Az üresség a buddhizmusnak is egyik alapfogalma, amely a buddhista vallás azon alaptanításából nõtt ki és szublimálódott filozófiai terminussá, miszerint a lét ontológiai értelemben vett szenvedés, ami a mi kulturális nyelvünkre átfordítva azt jelenti, hogy a létezés, mint olyan, értelmetlen. Késõbb ez az értelmetlenség finomul ürességgé és a fogalom még inkább filozofikus jelentéstartalmat kapott, s az üresség itt már inkább a potencialitást jelentette, a dolgok és események lehetõségét, és nem pedig azok hiányát. Erre a gondolatra jelent meg azután mindenféle dolgok mágikus megvalósításának ígérete, és ennek nyomán számos praktika alakult ki.

Azonban az üresség fogalma számunkra, nyugati emberek számára, egyszerûen szemantikai tartalmánál fogva nem kaphat ilyesfajta jelentést. Az üresség számunkra a hiány. Az üresség dekadens polgári értelmezése is a hiány, az értelmetlenség, a nihil, az elidegenedés csupán pozitív elõjellel. Ami alatt fõként az álneurózisba bújtatott bomlás fölötti öröm, az alig leplezett intellektuális élvezkedés értendõ. Az üresség egyik elemi megjelenési formája a mûvészetben a nyafogás és a blöff. E fotók errõl a mûvészetrõl (is) elmondanak egyet s mást. Maga az alkotó szerint is az egyik képen látható kiállítótermi riasztókészülék a csupasz falon, többet árul el a kortárs mûvészetrõl, mint a teremben kiállított – ám e képeken nem véletlenül nem látható – mûvek maguk.

Kecskés Péter ENDT. Multiplication-sorozatból, 2002

Kecskés Péter ezoterizmusa, hajlama a miszticizmusra jól ismert jelenség, talán nem is csak barátai vagy ismerõsei körében. Eddigi mûvei, lett légyen az kép, vers, avagy performansz, mindig, mindenhol telítve vannak az ezoterika szimbolizmusával, s ezek az alkotások konkrét tárgyaikat tekintve is gyakorta jelenítették meg az okkultizmus egy-egy ismert témáját. Nos, e fotók egyfajta szakítást jelentenek Péter korábbi - amúgy a maguk nemében remek - mûveivel, illetve azok szellemiségével. Az e mûvek által közvetített ürességérzés, az alkotó szándéka szerint, egyfajta apokaliptikus jelentéstartalmat is hordoz. A szegmentumokra széthullás, az elemi részek és az ûr látványa a világ széthullását sugallják. Természetesen ugyanez érvényes a kultúra világára is: Nincsenek tényleges mûvek, valós konstrukciók, ami van, az csak látszólagos, átmeneti érzékcsalódás, illúzió. Ráadásul e szemléletmód a látást is eltolja a kiállított mûvekrõl a kiállítás helye felé, amely locus üres. A képeken látott szegmentumok, látványi atomok üres térben villannak fel, és sehol egy támaszték, egy kapaszkodó. Csupasz faldarabok, oszloprész az egykori plakát maradványával, kiállítótermi részletek, mûvek, mûvekre történõ utalás nélkül. Ez nem a vég, hanem a vég utáni állapot, amennyiben persze a kiüresedést idõben megragadható folyamatként fogjuk fel.

A fotók implicit mondanivalója tehát egy súlyos kritika, kritika az „újfáradtak" elidegenedett mûvészete fölött, a nihilizmus és a blöff fölött. Az üresség ilyen radikális prezentálása ugyanis már nem egyszerûen bemutatása annak, ami van (pontosabban: ami nincs), hanem eljutás a végsõ konklúzióig. Az ürességet itt már a semmi váltja fel a gondolkodásban. A semmi pedig önmagát is tagadja, hiszen ha nem tagadná, valami lenne. Olyan mint az uroborosz: felfalja és megemészti önmagát.

Így tehát a kiüresedés kiüresítése az, amivel itt most szembesülünk, de azt is mondhatnám, a halál halála, amelybõl - persze nem azonnal és nem feltétlenül, de - valami-féle élet fakadhat. Így Kecskés minimál mûvészete ezen a ponton túllép nem csupán a kritizált kortársak mondanivaló nélküli mondanivalóján, hanem saját korábbi mûvészetén is, vagyis önmagán. Ami valljuk be, nem kis teljesítmény. Ha buddhista módon közelíteném meg ezt az aktust, önmagunk legyõzésének mondanám. Így tehát mind a fotók explicit tartalma, mind pedig ezen explicit tartalom mögötti implicit mondanivaló, a lélek és a szellem gyógyulásának jeleit mutatják.

Az egyik képen egy kiállítási teret láthatunk, a teret megvilágító két ablakkal. A fénykép homályos, szellemképekre emlékeztetõ, olyanokra, mint a régi polgári szalonokban dívó, és a rendszerváltással nálunk is újjáéledt spiritizmus szellemfotói. A kép nem a valódi teret mutatja, hanem egy tükörképet, merthogy a fotós egy tükröt fényképezett le, amelyben homályosan éppen hogy csak kivehetõ a kiállítóterem a két ablakkal. Nos, úgy vélem, remek iróniája ez a kép az elferdült látásmódnak, a valóság homályos tükrözésének a dekadens mûvészetben, s persze egyben szelíd önirónia is.

E mûvek tulajdonképpen határozott lépést jelentenek a realizmus felé. Ezt a puszta látványon és a látványhoz kötött rejtett mondanivalón, vagy ha úgy tetszik: üzeneten túl, a képek elkészítésének módja is mutatja. Aki ismeri Kecskés Péter korábbi munkáit, illetõleg azok elkészítésének módját, azok pontosan tudják, mirõl is van szó. Péter ismert arról, hogy hihetetlen körülményességgel, elképesztõ aprólékossággal és gazdag segédeszköztárral felszerelkezve szokta megalkotni fotóit. Az is ismert, hogy ezen alkotási folyamat általában maga is szimbolikus természetû, vagyis nyugodtan mondhatjuk, hogy fotóinak jó része egyfajta alkímiai folyamat végeredménye. Ezzel a korábbi gyakorlattal szemben most mindenféle segédeszközt nélkülözött képeinek születésekor, sõt még a legáltalánosabb, majd mindenkor használt eszközök és eljárások is hiányoztak. Se megvilágítás, se beállítás, se semmi. Csak maga a fényképezés põre aktusa. Vagyis az elkészítés aktusa, amely levetkõzött mindennemû szimbolizmust, hacsak persze ennek a lecsupaszításnak nem tulajdonítunk valamiféle szimbolikus jelentéstartalmat. És tudni kell azt is, hogy a képek egy részének méretaránya egy az egyhez. Például a neonok részleteit ábrázoló fotók esetében. Ebben a gesztusban is a csupasz, önmagát mutató, az emberi tudat által közvetlenül tükrözött valóság tárul fel.

E mûvek tehát, noha eredeti inspiráló szellemük az ezoterika, ám az atomista látásmód és a kritikus gondolkodás révén mégis jelentõs lépést mutatnak a realizmus irányába. Ez pedig azzal a reménnyel tölthet el bennünket, hogy még sincs vége a világnak.

* Az itt közölt szöveg az eredeti rövidített változata.