Az az öt kérdés – ki?, mi(t)?, hol?, mikor? és: hogyan? –, melyre minden újságíró választ keres, a legjobb esetben is csak kiindulópont lehet a mûvészetrõl folytatott komoly beszélgetésekhez. Mindazonáltal, mivel többek között újságírói múlttal is rendelkezem, én is innen indulok el.
A jelen írás célja egy – remélhetõleg komoly – beszélgetés kezdeményezése a kortárs magyar mûalkotások „mi"-jérõl, egy amatõr szemszögébõl. Az „amatõrt" nem a szerénység mondatja velem – valóban az vagyok, legalábbis ami a mûvészetet illeti. A beszélgetés reményeim szerint hasznosnak bizonyul majd más gyûjtõk számára is, miközben a kortárs magyar mûvészettel kapcsolatos látásmódjuk egyre kifinomultabbá válik. Szeretném azonban leszögezni, hogy semmi esetre sem törekszem végleges konklúziók megfogalmazására. Ha írásom nyomán eszmecsere jön létre, már megérte tollat ragadnom.

Elöljáróban szeretném elismerésemet kifejezni a mûvészeti élet két szereplõjének, akik arra buzdítottak, hogy hozakodjam elõ mindazzal, amit a szemem sugall nekem. A tanácsot, miszerint ne érezzem magam feszélyezve „amatõr" mivoltom miatt, Szabados Árpádtól, a Képzõmûvészeti Fõiskola rektorától kaptam. Vele ellentétben amatõrként megillet az elõjog, hogy kinyilvánítsam tetszésemet illetve nemtetszésemet, így helyzetem nem szükségszerûen hátrányos. Molnár Éva, a Fészek Galéria mûvészeti igazgatója pedig többek között azt tanácsolta: az elsõ megtekintés után hagyjam, hogy egy festmény átjárjon tetõtõl talpig, és ítéletemet tartsam meg addig, amíg többször nem láttam a képet.

Az újságírók második kérdésének taglalásakor – mely jelen esetben a mûvészet tárgyára vonatkozik – az alábbiakban három magyar mûvész munkáját vizsgálom: Baranyai Leventéét, Fehér Lászlóét és Nemere Rékáét.

Kezdjük a háttér meghatározásával. Baranyaival és Nemerével 2001. elején találkoztam mûtermeikben. Fehér mûvészi munkájáról nem nehéz igényes véleményt alkotni, hiszen több jelentõs kiállítása folyamatosan látható. Ezenkívül személyesen is találkoztam vele lakásán egy hosszabb beszélgetés erejéig.

Nemere alkotásaival való elsõ találkozásom nem volt teljesen gördülékeny, mert nehezen tudtam megbarátkozni a konténereket szállító bárkákat vagy narancs-csendélet ábrázoló képeivel. Nem mondtam ki hangosan a „banális" kifejezést, ám kétségtelenül ez járt a fejemben. Késõbb azonban valami meglepõ történt: nem tudtam a képektõl szabadulni, bárhogy is próbáltam. Ez teljesen megdöbbentett. Molnár Éva tanácsa, miszerint a képek szemléléséhez hosszabb idõ szükséges, kétségkívül találónak bizonyult esetemben.

Nemere Réka Margit híd, 1999 • Fotó: Rosta József

Az elsõ e-mailt hónapokkal késõbb küldtem el Nemerének, amikor az uszályok és a narancsok még mindig ott motoszkáltak a fejemben. Minderrõl késõbb még bõvebben írok, ám elõbb lássuk Fehért és Baranyait.

A „banális" jelzõ Fitz Péter Fehér László 1998–2000 közötti mûvészi munkásságáról írt katalógusismertetõjében bukkant fel ismét. Emlékszem Fitz szavaira, „banálisnak tûnõ", ám amikor késõbb újra elolvastam a szöveget, hogy megírjam ezt a cikket, rájöttem, hogy jóval többrõl szól. „Nagy mûgonddal megtervezett kompozícióterv, amely számos jelentésréteget hordoz … az alkotások banális jeleneteket ábrázolnak … a banalitásig ismert jeleneteket … (viszont) mindenkor mindenkit megszólítanak."

A „banális" kifejezés azonban nem szükségszerûen hordoz negatív konnotációkat a mûvészi ábrázolás esetében, amennyiben a mûalkotás meghagyja a lehetõséget a szemlélõ számára, hogy utánagondoljon: „banális, viszont…". A jelzõ inkább annak lehetõségét biztosítja, hogy helyt adjon valami másnak is, egyfajta alternatívának.
A XXI. századi lét sok aspektusa banális: a politikai beszédmód, a hírek kommentárjai, a televízió, a társadalmi kapcsolatok és az élet egyéb területeirõl is hiányzik a szenvedély és az önmagunkon túlmutató elkötelezettség. Röviden tehát: a banalitás akkor érvényes, ha valóban nincs mögötte semmi!

Baranyai munkáit nézve egyszer sem jutott eszembe a „banális" kifejezés. Helyette munkáiban egyetemes értékeket és témákat fedeztem fel. Három példát említenék: 1. Mekkában imádkozó muzulmánok tízezrei; imájuk úgy zajlik, ahogyan már több mint ezer éve; 2. Nagytestû afrikai állatok vándorolnak azon az útvonalon, ahol már õseik is ez tették több millió éve; 3. Vándorútján magányos szigeten megpihenõ nyüzsgõ vándormadárraj.

Lelki szemeim elõtt emberek és állatok szociológiája sejlik fel, akiket az õsidõk óta való létezés kapcsol össze, amikor ékesen szólnak a jövõ lehetõségeirõl. Biológiai ösztönök keverednek olyan szociológiai elemekkel, mint a vezetõ szerep vagy a csoportösszetartás, a muzulmán zarándokok esetében pedig a vallási áhítattal, mellyel válaszokat és jelentést próbálnak találni az élet rejtelmeire.

Baranyai Levente Szarvasbõgés, 2000, olaj, vászon, 176x272 cm • Fotó: Rosta József

Igen, itt konkrét képekrõl van szó, melyek adott idõpillanatból vannak kiragadva, ám ezek újabb képeket hívnak elõ a fejemben: a minden évben ismétlõdõ szokásaiknak engedelmeskedõ egyéb madarak és állatok vándorútjaikon, illetve az evolúció körforgásai és változása. Ezeknek a dinamikus ismétlõdéseknek természetesen fontos szerepük van az állatvilágban, beleértve a különbözõ és hasonló kulturális parancsoknak engedelmeskedõ embert. Az imádkozó muzulmánok képe számomra további vallásos képeket idéz fel, hiszen a vallás Isten minden gyermeke számára állandó.

Egyszóval Baranyai képei egy sor további képet hívnak életre valódi evokatív mivoltukkal, ami az egyetemest idézi fel.

Térjünk most vissza Nemerére. A Ruhr-vidékre történõ hosszú autóútját megelõzõen folytatott beszélgetésünk során félig komolyan elmondta nekem, hogy el kéne gondolkozni majd az útközben látottakon egy autópálya témájú mûvészi sorozat létrehozásához.

Elsõ reakcióm ismét a jól ismert jelzõt juttatta eszembe: banális! De tényleg banálisak volnának a német autópályák és a gyorsforgalmi utak?

Semmi esetre sem, ha figyelembe vesszük a német autópályák történelmi elõzményeit, és hogy az autópályák általában hogyan alakították át társadalmilag és gazdaságilag Amerikát és Európát. Ha nem az autópálya a modernizmus egyik legemblematikusabb kifejezõje, akkor mi? Ezen a ponton elkezdtem gondolkodni, mi volt az, ami Nemere korábbi mûvészi sorozatait ihlette: uszályok, kikötõk, hidak és az évszakok. Mik ezek, ha nem egyetemes értékek, témák és ennél jóval több is?

Vegyük például a folyókat, amelyek a szállítás és a kapcsolatteremtés (áthidalás) eszközei. (Ebben a beszélgetésben valószínûleg Széchenyi is otthon érezné magát.) Agyam rejtett zugaiból, melyeket korábban tudományos dolgok foglaltak el, elõkerült Karl Wittfogel hatalmas mûve, a Keleti despotizmus, a szerzõ „öntözéses társadalmakról" alkotott elképzelésével. Wittfogel meggyõzõ állítása szerint a városállamok legkorábbi, a Közel-Keleten és Kínában létrejött formáikban közvetlen következményei annak, hogy a folyóvizeket elterelték, és a teljes mértékben az ember szolgálatába állították.

Így hát Nemere uszályai, kikötõi és hídjai idõvel valami egészen mássá alakulnak át: felfedezéssé, kereskedelemmé, felüdüléssé, városállamok kialakulásává, nemzeteket összekötõ úttá, és az ember eljövendõ lehetõségeinek késõbbi határaivá. Nemere az évszakokról kialakított látásmódja is ugyanazt a monumentalitást éri el, amelyet Vivaldi is a négy évszak zenei megfogalmazásával. Milyen szerencse, hogy nem tudtam kiverni a fejembõl a mûvész képeit, bárhogy is próbáltam õket számûzni tudattalanom mélyébõl!

Ha Baranyai és Nemere rokon lelkek az egyetemes értékek, kérdések, témák és talán még filozófiai imperatívuszok felvetésében/kifejezésében/megfestésében, akkor mit kezdjünk Fehér minimalista képeivel?

Fehér László Körömlakkozó, 2001, olaj, vászon, 160x220 cm

Ha közelebbrõl vizsgáljuk azt, ahogy Fitz Péter egyetemességet tulajdonít Fehér (szerintem) „látszólag" (Fitz szerint) „banális" képeinek, többek között nyilvánvalóvá válik a piac fontossága. Vagy ahogy Fitz mondta: „az elismerés, amelyben Fehér világszerte részesült, cáfolja az általa ábrázolt jelenetek »domeszticitását«, kultúrspecifikusságát – emberekhez szólnak legyenek bárhol és bármikor."

Nos, ez így igaz. Annak ellenére, hogy néhányan a piacot valamiféle pejoratív ösztökévé alakították, egyetértek Fitz Péterrel abban, hogy a piac az egyetemesség hiteles mércéje. Az is biztos azonban, hogy a piac kevésbé hiteles mérce, mint az a fanfárok, amelyekkel Baranyait és Nemerét üdvözölték. Ráadásul Fehér külföldi eredményei még nem biztosítanak számára, és egyébiránt senki más számára sem bármiféle elõjogokat a jövõben. Minden képet, minden festményt saját erényei alapján kell megítélni.

Nem szeretnék igazságtalan lenni Fehérrel szemben, így sietve hozzá kell tegyem Fitz szavait Fehért festõi zsenialitásának „hogyan"-járól: „Fehér olyan hihetetlen intenzitással festi meg témáit, hogy még a legegyszerûbb életkép vagy a legkezdetlegesebben kidolgozott emberi alakok is absztrakt síkon is életre kelnek. A nagy, akár rózsaszínre, fekete-fehérre vagy ezüstszürkére festett homogén festõi felületek a végtelen érzését sugallják – a festõi tér kitágul, és a karakterek végtelenül magányossá, elveszetté, határozatlanná és az õket körülvevõ világtól elidegenedetté válnak. Mégis, csodák csodája, Fehér munkái nem árasztják sem a nosztalgia, sem a melankólia érzését; a mûvész mesterien kerüli ki ezeket a kliséket."

Amennyiben tehát meglátásom helyes, ott, ahol Baranyai és Nemere közvetlenül érik el az univerzalitást, Fehér rendkívüli festõi technikai felkészültsége révén teszi ezt. Lehet-e ehhez még valami is hozzátenni?

Szabados Árpád buzdítása, miszerint bátran adjak hangot tetszésemnek és nemtetszésemnek, most jön kapóra.

Fehér munkájának megítélése igen kockázatos, mert elég sokat hallani saját „önreklámjáról", amit jómagam leginkább, ha nem is teljes mértékben, az irigységnek tulajdonítok. Az a „vállalkozói kedv", amely Fehért jellemzi, az, amire az Ateliers Pro Arts / A.P.A.!-nál dolgozó kollégáimat próbálom én is buzdítani. Magyarán szólva: nem ülhetünk ölbe tett kézzel arra várva, hogy a sült galamb a szánkba repül! Ha mi nem teszünk semmit, akkor ki más tenné meg helyettünk? Ám a cikk a mûvészet tárgyáról szól, nem pedig a mûvészek felemelkedésének szociológiájáról.

Fehér legutóbbi, Mûcsarnokban rendezett kiállításán meglepõdve tapasztaltam, mennyi helyet szántak az olyan mûalkotásoknak, amelyek inkább csalódást okoznak, mintsem felemelõleg hatnának a szellemre, vagy vizuális élményt nyújtanának.

A kiállítás próbaköve számomra a Fehér feleségét ábrázoló kép volt, amint éppen a körmét lakkozza. Ha valami, akkor különösen ez a kép és még néhány tényleg banális.

Nem célom, hogy ellenségeket szerezzek magamnak, hiszen nagyon sok mindent csodálok Fehér László mûvészetében. Ráadásul Fehér felesége mindig barátságos, nagylelkû és kedélyes volt velem. Ennek tudatában szeretném folytatni.

Mindazonáltal, ahogy említettem, a banalitás csak abban az esetben negatív, ha nincs mögötte semmi. Lehetséges, hogy a mûvészeti piac kritikusai rossz oldalról nézik kétélû fegyverüket. A piac által támasztott igények és nyomás az egyre több festmény iránt jelentõs további, mûvészi folyamatnak nem kedvezõ nyomást gyakorol azokra a mûvészekre, akik már jelentõs elismerésre tettek szert. Röviden tehát: mindennek megvan az ára.

Ahogy tehát Fehér László – véleményem szerint – túl gyorsan dolgozik, úgy Baranyai Leventét és Nemere Rékát arra buzdítanám, hogy dolgozzanak gyorsabban.

Az Ateliers Pro Arts / A.P.A!-ban alkotó mûvészekkel kapcsolatban szerzett tapasztalataim tanulságosak. Néhányuk munkamorálja, szokásai és munkarendje ékesen bizonyítják szándékuk komolyságát; mások esetében fenntartásaim vannak ezzel kapcsolatban. Néhány mûvész szenvedélyesen beszél a munkáról, ám kevéssé igyekszik elvégezni azt. Néhány mûvész önelégült, elégedett indokaival és magyarázatokkal, hogy miért van csak a második vonalban. Néhányan valósággal tobzódnak „tisztaságukban" vagy abban a hitben, hogy mintegy „szentként" mások felett állónak képzelik magukat. Ahogy már mondtam, jóllehet a mûtermekben kollégákkal folytatott társasági élet fontos, ennek is megvan az ára.

Hol tartunk tehát most? Mit értünk el ezzel, ha egyáltalán elértünk valamit? Remélhetõleg azt, hogy a téma közvetlenül vagy a festõi zsenialitáson keresztül juttat el minket az egyetemességhez. Másodszor, hogy a mûvészi folyamat tele van buktatókkal – olyan árral –, amelyeket minden mûvésznek el kell kerülnie. Harmadszor, minden mûvésznek, köztük Baranyainak és Nemerének felül kell vizsgálniuk azt, amit Fehér már kétségtelenül magáévá tett: a kockázatvállalást. Nagyra értékelem Fehér László kockázatvállalását még akkor is, ha véleményem szerint mûvészete gazdagabb volna, ha csak egy kicsit is lassítana tempóján. Baranyainak és Nemerének pont az ellenkezõt tanácsolom: megfontoltság és körültekintés, de ez is csak mértékkel.

Minden magyar mûvésznek teljes szívembõl kívánok szenvedélyes látásmódot! A magyar kortárs mûvészet gyûjtõinek pedig, ha szabad javasolnom, ideje felébredni hosszú Csipkerózsika-álmukból, hiszen rengeteg nagyszerû mûvel találkozhatnak Budapest legkiválóbb galériáiban. Kalandra fel tehát!