Mindenki egyedül megy keresni

A felvetés jogos, suttoghatná Vilém Flusser – gondolom. Õ leírta, bár leírták már nagyon sokan, egyedül vagyunk, két okból is…¹ 13 fiatal izraeli mûvész munkáját nézem: idegenségük ismerõs. Munkáikban a másik embert látom, akiben benne foglaltatik az én, az önmagát keresõ embert, akiben benne foglaltatik a mûvész lénye. Affinitás.

Volt valaha is egyetlen alkotó lény, aki értette volna saját magát? Így vagy úgy, mindenki önvizsgálatot folytat: a „magam" a legfontosabb. De hogyan is lehetne másképp, ha mindeközben örökké egyedül vagyunk? Megtalálni önmagunkat, még oda is egyedül indulunk. Dokumentumokat gyûjtünk, hogy legyen mit felmutatni, ha észrevesszük és felismerjük önmagunk.

A mûalkotás jogos életdokumentum. A mû létrejöttével az alkotóra és környezetére érvényes tömérdek összefüggés dokumentálódik. Az egyetlen szemhunyássá sûrûsödött idõ, gondolat, tapasztalat a létrejövés értelmében nyer vigasztalást. Ez pedig a megismerés, ami nyughatatlanul mindig valami másra vonatkozik.

A más jelen esetben az én, aki megértésre és megismerésre vár. Az izraeli mûvészek alkotásai olyan feljegyzések, amelyek az idegenséget és az önazonosságot egy tollal, egy idõben jegyzetelik. „Minden írásban eleve benne foglaltatik a könyv kérdése, mint ahogy minden beszédben eleve benne foglaltatik az ember kérdése", mondta egy bölcs.² Az írás itt a közlésük átvitt értelemben vett formája, amely nemzetiségük és kultúrájuk okán kikerülhetetlen. Írás a könyvbe, „ a Biblia szerint a világ a Könyvvel és a Könyvben kezdõdött".³ Orit Raff fotói éppen az írás, nyomhagyás rejtett vágyának beteljesítését közvetítik (A visszhang geometriája). A képek elsõ ránézésre ifjúságunk összefirkált padjait idézik, elkalandozó figyelmünk késztette önállósult mozdulatainkat. A képeken lévõ tárgy mint puszta dolog minõségén túlmutat azonban a képek elnevezése – Asztalszám 2, 3, 4, 7, 9. –, melyek egymás mellett és mögött ülõ emberekre, vélhetõen nem feledhetõ kapcsolatokra utalnak. Önmagamat keresem, de nem létezem a másikban való tükrözõdés nélkül. Kapcsolódom, viszonyulok, folyton viszonyítva vagyok. Az egyik és másik mint a kapcsolat két fele, különbözõségek és emberi azonosságok mozzanatait láthatjuk Elinor Carucci fotóin. Egy család három generációjának életébõl fényérzékeny papírra vetült képei (Én és Eran; Anya és Apa az ágyban; Nagyanya, Nagyapa) intim, de mindennapi helyzetekbe nyújtanak betekintést. Történetek, amelyek ágyakon történnek, amelyek párokról szólnak, rólunk és másik felünkrõl, örök ágyas viszonyokról, amelyek záróakkordja egy üresen hagyott ágy: Apa… ágya. Gyerekkorunk reggeleibõl bizonyára mindannyian ismerjük szüleink még meleg, vetetlen ágyának vonzását. Az ágy hatalmát, amit aztán öntudatlanul tovább örökítünk, amelybe elõbb beleszületünk, aztán meghalunk. Nüanszokra „pazarolt" figyelem, ez érvényes Sharon Balaban videómunkáira, melyek már címük szerint is kíváncsiságot ébresztenek. Munkái a nemi identitás és a test kérdéskörét érintik könnyed gesztusokkal. A rövid történetekben (Fütyi és a Fenék) nem maga a testrész van megszólítva, csak „a helyzet", ami összetéveszthetetlenül erre utal. A Köszönöm vagy a Csirkecomb pedig nem akar semmit, csak egyszerûen olyannak lenni, mint egy szõrös hónalj vagy amilyen egy csupasz nõi lábfej = cipõ, csirkecomb sarokkal.

Elinor Carucci Anya és apu az ágyban, 1997 • Fotó: Rosta József

„Van egy nõ. Szeret. Gyûlöl. Szeret. Gyûlöl…" Tökéletes gyerekkora volt, szeretet mindenütt, idill, öröm. Aki kislány volt most egy nõ, aki szeret, gyûlöl… Ölelések és csókok. Ayelet Hashahar Cohen álomszerû képei nem gyerekekrõl és felnõttekrõl szólnak, hanem Kislányokról és Édesanyákról. Két lehetõség van: vagy szeret, vagy gyûlöl. Mindez nem is érdekes, amíg valaki ki nem nyitja azt a bizonyos ablakot, amelyen betekintve fej nélküli lovacskát, test nélküli babafejet, legóval töltött láncon függõ kórházi kacsát lát. Gili Israel sérült gyermekek lelki bajait tárja fel Kinyitottam egy ablakot címû installációjában. A tárgyak valóságtól távolinak tûnõ felállása sajnos éppen a valósághoz vannak legközelebb. A férfi identitással foglalkozik Boaz Kadman, montázsain a popkultúrából (képregény, reklám, újság, film) ismert férfiábrázolások sémáit alkalmazza. Katonatiszt, autóversenyzõ, akcióhõs, ókori gondolkodó. Miként határozható meg egy férfi identitása? Melyek azok a jelképek, amelyek életét példaszerûségükkel alakítják? Már nincs is más, mint a nemi sztereotípiáknak való megfelelés? Talán jó lenne egy másik férfikép, amelyhez nem elsõsorban a rombolás, hatalom, racionalitás jelképei tartoznak. Ashraf Favakhry az építeni akaró, de maga körül csak pusztítást látó ember érzelmeibe tett kirándulást, ennek az útnak az emléke lehetne az a három áttetszõ mûanyag szív, ami ólomkatonát, megkötözött angyalkát, pirospaprikát tartalmaz. Egymást kõvel dobáló emberek vehetõk ki a három részbõl álló nagyméretû fénymásolatra emlékeztetõ munkáján. A 13-as útvonal nyílván a legszerencsétlenebb az összes többi közül, mert a kép egyik felén követ elhajító ember a kép másik felén saját tükörképeként önmagát ismétli. Az egymás ellen vívott harc értelmetlen voltának jelképe – ha visszadobsz, valójában magadra vetsz követ.

Ayelet Hasahar Cohen Ölelések és csókok • Fotó: Rosta József

Persze önmagunkat megfigyelni nagy kihívást jelent, mielõtt megszületne a vágy, már le is mondunk róla. Mások úgyis számtalan helyzetben figyelnek minket, mondhatnám úgy is, meg vagyunk figyelve. Orit Siman-Tov fotói is mintha csak a köztereken, középületeken elhelyezett nagyon objektív kamerák lencséin keresztül készültek volna. Tökéletes kívülállás, a nyolc képen egyetlen ember sincs, aki a kamerába nézne. A felvételek akár kirándulásokon vagy nyaralások alkalmával is készülhettek volna: fürdõhelyek, shoppingolás, télisportok emlékeit idézik. Mégsincs ezeken a képeken semmi barátságos, semmi abból a derûbõl, ami egy kirándulást jellemez. A kép készítõje távolságtartó, mondhatni, idegen. Orit Siman-Tov egyedül van, és figyel. Helyzete olyan lehet, mint megannyi családon kívül élõ szobanövény helyzete – nem túl biztató. Tíz cserepes virággal készített interjút Assaf Romano, munkáin hivatalokban elhelyezett növények képe látható. Ismerjük ezeket a zöld foltokat, amelyek bankokban, irodákban, hivatalokban sínylõdnek, mint egyetlen vizuális hatás az emberek mindennapjainak jobbá tételére kárhoztatva. A képeken a növények a környezetükbõl kiemelve, tiszta lapra helyezve láthatók. Minden, ami mögül elvesszük a megszokott környezetet, valószerûen felismerhetõvé válik. Elképzelhetõ, hogy ezeket a növényeket még nem is látta senki. Igen, ez lehet a gond a tekintetünkkel, nem látásra használjuk, csak nézésre.

Orvosi szemvizsgálatnak lehetünk tanúi Hagar Goren videóinstallációján. Az objektív medikai tekintet ismét személyes terekbe hatol. Néha idõs emberek arcát látjuk, aztán csak könnyes szemeket, csak a szembogarat. Az arcot érintõ vizsgálat intimitása azonban nem érzékelhetõ a monitoron, az általunk és a kamera által duplán megfigyelt tekintet személytelen. Az idõs ember képen kívül rekedt személyisége a saját tekintetemre irányítja a figyelmet.

A kiállítás végén tanulságként ugyanaz: önmagunk ismerõsség, mások idegenség.

Keresünk, hogy figyelhessünk. Figyelünk, hogy észrevegyünk. Másokra nézünk, miközben magunkra figyelünk. Egy ember számára lehetünk önmagunk ez az énként jelzett valaki, aki egyetlen és egyben egyedüli is, aki folyton keres, és mindig egyedül megy keresni.