Architektúra és nyelv olyan dolgok, amelyekrõl szerkezetek s a rend jut eszünkbe. Látható és nem látható szerkezetek: e tárgy köré szervezoõdött a Say Hello to Peace and Tranquility. A kurátori statement szerint az architektúra és a nyelv is elemi befolyással van a nyugati társadalom önszervezõdésére. Struktúrák, amelyek összekötnek és leválasztanak, bevonnak és kirekesztenek embereket. A hatalom, az erõ s ugyanakkor a kiszolgáltatottság, a gyengeség reflexeiként, valamint a fizikai és pszichológiai megkülönböztetések mechanizmusaiként a társadalmon, egy szûkebb közösségen belül éppúgy mûködnek, mint a privát vagy intim szférában.

Iris Dressler, Hans D. Christ és Jan Schuijren kurátori triója hat videómunkát mutatott be, melyek mindegyike anélkül érintette a kurátori koncepciót, hogy azt direkt módon illusztrálta volna. A kiállítás címadó darabja, a német Dagmar Keller /Martin Wittwer szerzõpáros videómunkája (2001) kompjutermanipulált képsorokat mutat egy mozgó kamera objektívjén keresztül. Észak-német hétvégi házakra hasonlító épületeket látunk egymás mellett: gondozott kerteket, élettelen utcákat, erõteljes, bár nyugodt ambient zene hangaláfestése mellet. Túl tökéletesnek látszik minden. S épp ez az, ami furcsa a munkákban, hisz ami tökéletesnek mutatkozik, az már természetébõl adódóan szokatlanul idegen, valószínûtlen: az ember bizalmatlanul viseltetik iránta. Ha nagyon hosszan és figyelmesen nézzük a képeket, akkor talán rájövünk a csalásra, az összevarrt valóság leleplezõdik. A valódi házak és „valódi" makettek számítógép segítségével vannak összeillesztve.

Az eredmény szép, talán túlságosan is szép, emellett finoman reflektál arra, hogyan kötõdnek, hogyan tartoznak a dolgok egymáshoz: hogyan koegzisztál egymás mellett fikció és a valóság, hogyan lesz a belõlük egy történet, egy kép, s mindez szimbólumok s metaforák mûködtetése nélkül.

	Dagmar Keller / Martin Wittwer Say Hello to Peace and Tranquility, 2001, videó

Az amerikai Teresa Hubbard / Alexander Birchler szerzõpáros videójában viszont minden mozog, elmozdul, alakul, és azáltal, hogy megváltozik, meg is változtat. A videó utcai jelenetnek is nevezhetõ, de ugyanakkor film vagy színházi szituációnak is beillõ jelenettel indít. A kameramozgás folytán egyre több minden válik láthatóvá, s ez újra és újra átértelmezi a narratívát. Egy idõ után kiderül, hogy a jelenet egy része forgószínpadon zajlik, majd a videó végén egy nagy, publikum nélküli nézõtérre nyílik rálátás. A történet a szemünk láttára alakul át, lesz mindig más és más. Nagyon elegáns, tiszta a szerkezet: nincsen benne semmi trükk és semmi komputer vagy bármilyen más manipuláció; tiszta mechanika. A Full Home (2001) általánosítható minden helyre, amelyet ideiglenesen belakunk, igazgatunk, miközben tisztázatlan, hogy mennyire a miénk, mennyire a mi tulajdonunk.

Teresa Hubbard / Alexander Birchler Full Home, 2001, videó

A belga Franciska Lambrechts filmje (dialogues, 1996-2001) párhuzamosan több történetet mutat, bár ezek a történetek valamilyen formában mind egymásra utalnak. Úgy is mondhatnánk, hogy van egy történet, amelynek szereplõi vannak, emberek, akik elbeszélnek egy történetet, tartoznak egy történethez. Egy család tagjait látjuk, amint tisztázni próbálnak egymás között egy-két dolgot, látszólag sikertelenül. Anya a fiával, fiú a testvérével, anya a lányával próbál párbeszédet létrehozni, de a szövegek nem tudnak megérkezni, a nyelv nem képes szinkronba kerülni a személyekkel. Hol lemarad, hol elõrefut, a válaszok késnek, nem a kérdésekre jönnek, a szereplõ magára marad.

Franciska Lambrechts dialogues, 1996_2001, videó

Franciska Lambrecht munkája mellett az amerikai Gary Hill és a svéd Andreas Gedin videója is a nyelv struktúráival foglalkozik. A kurátorok azonban nem tartották fontosnak, hogy valamiféle csoportosítást alkalmazzanak, a videókat egyenként külön erre az alkalomra konstruált „kubusokban" mutattak be. Ezt az elrendezést a projekt lényeges elemének tartották: „a projekt egyik célja az volt, hogy a közönségnek megmutassuk, hogy a bemutatás módja nagymértékben befolyásolja a mû értelmezését". A Montevideo után a kiállítás a koppenhágai Nicolaj Kortárs Mûvészeti Központban kerül bemutatásra. Mind a volt amszterdami iskolaépület, mind a hajdani koppenhágai templom esetében – változtatva a mûvek méretein, egymáshoz való viszonyán – idegen konstrukcióként illesztik be a videókat a meglevõ architektúrába. Tehát ha a munkák nem is, de a kiállítás a maga összességében kommunikál azzal a térrel, ahol bemutatják, igaz, hogy inkább erõszakos, „non-kommunikatív" párbeszéd formájában.

Gary Hill 1984-ben készült videója, a Why Do Things Get In A Muddle? (Come On Petunia) apát és a lányát mutatja egy szobában, amint rakosgatnak, beszélgetnek. Már az elsõ pillanattól kezdve természetellenesen hat a jelenet. A mozdulatok kimértek, kissé merevek és helyenként a gravitáció törvényei is szokatlanul mûködnek. A szórólapból kiderül, hogy a szereplõk forgatás közben visszafelé beszéltek. De mivel a videót ellentétes irányban játszatják le, a nyelv, bár kissé szaggatottan, de érthetõen megy elõre, a történések, mozdulatok pedig visszafelé haladnak. A nyelv, a történés, a jelentés egymáshoz való viszonya sokkal lazábbá válik, mint ahogy azt eddig megszoktuk. A munka mintha rákérdezne arra, hogyan kapcsolódnak mindezek egymáshoz, mennyiben mondhatjuk azt, hogy ugyanannak az idõtartamnak a részesei.

A svéd Andreas Gedin Gemini (2000) címû videója két teljesen egyforma embert mutat, amint elbeszélnek egy történetet. Igazából az egyik elkezdi, a másik pedig tovább mondja, idõnként csak tovább artikulálja a szavakat, mondatokat. Van-e olyan történet, amit nem közösen mondunk el, amelyet egy valaki konstruál, artikulál, függetlenül az elõtte létezõktõl, körülményektõl? A történetek elkezdõdnek, majd mindenki kibõvíti valamelyiket, hozzáadja a maga hangsúlyait, artikulációját. S végül ott van egy történet, amely darabokból áll, fragmentált, széttöredezett, de amelyik mégis magába fogadja, összefogja a különbözo elbeszélõket, hallgatásaikat ugyanúgy, mint dadogásaikat vagy hosszabb narrációikat.

A kiállítástól valamennyire elválasztva, bár annak szoros részeken volt látható az angol Mike Marshall^* Somewhere, Someone is doing this (1998) címû munkája, amely erõs napsütésben csendesen hullámzó tengert mutat. A kép csak úgy árasztja magából a nyugalmat, a csendet, a titkos rendet. Erõsen kontemplatív, hipnotikus kisugárzású videó, amely kvázi összevonta a többi munkát, a nyelv és az architektúra szerkezeteit, és feloldotta önmagában.