Egyéni narratívák, többperspektívájú történetek mint az identitás és a saját nézõpont meghatározására tett kísérletek. Mindenkinek megvan a maga története – vagy történetei –, és jogot tart arra, hogy meghallgattassék, másfelõl ugyanannak a történetnek nagyon sok, különbözõ elbeszélése lehetséges. Mennyire esik egybe az elbeszélés az elbeszélõ pozíciójával?

A fenti kérdéskört kiindulópontjául választott kiállítást KissPál Szabolcs videóinstallációja (Revergepetud, 2002) vezeti be. Egy belsõ mechanikával ellátott, önmagától guruló labdát helyezett a térbe, amelyre egy felvevõ kamerát irányított. A kamera – Szabolcsnál már megszokott módon – megfordította, majd a szomszédos szobába projektálta a képet. Egy sarokból úgy a labda, mint projektált mása is látható volt. A labda tehát attól függõen volt zöld-fekete pöttyös vagy a megszokott – a kollektív tudatunknak részéve vált – piros-fehér pöttyös, hogy honnan vagy hogy hol néztük. Élõben vagy mediatizálva. Mindez finom megjelenítése annak, hogy a mediatizált leképezés a kollektív tudat toposzait mûködteti még ott is, ahol annak az ellentéte létezik a valóságban. Maga a dolog vagy annak mediatizált változata nem ugyanaz: egyik esetben a dolog közvetítés nélkül, a maga egyediségében látható, míg máskor nagy a veszélye annak, hogy más szubjektumok vagy apparátusok programja által egy általánosított verzió részesevé váljunk.

KissPál Szabolcs Revergepetud, 2002

A nézõ pozíciójával játszik Beöthy Balázs is. A Medium 2 (2000) egy nyakláncos fiút mutat, zöld háttérrel, napsütésben. A láncán egy medál, s ahogyan a nézõ a helyét változtatja, úgy változik a medál is hol dávidcsilaggá, hol feszületté. A flip-kép többi része mozdulatlan, ezért alig lehet észrevenni az aprócska változást. Csak egy villanás, és máris teljesen más vallási identitással van dolgunk, miközben mindvégig ugyanarról az emberrõl van szó.

Beöthy második munkája, a Variációk rendre (2002) szintén megdolgoztatja a nézõt. A nagyméretû komputerprinthez érve textilmintát idézõ, erõsen pixeles felületen apró képek láthatók. Elsõre mintha land-art munkák lennének, bár annak túlságosan szabályosak. Mindenesetre rendet, tiszta szerkezetet, nyugalmat árasztó tájképekrõl van szó. Ha nem lép hátrább a látogató, akkor ezzel be is érheti, ellenben ha igen, akkor a textilmintának vélt kép hirtelen egy erõszakos jelenetté áll össze, egész pontosan, a rendõrök és a genovai anti-globalizációs tüntetés résztvevõi között kialakult verekedéssé.

Beöthy Balázs Variációk rendre, 2002

Kétnézetû kép: kettõs perspektíva mûködik benne. A kettõsség nem csak fizikai távlatra érthetõ: ami megjelenik, azt nevezhetjük belsõ és külsõ képeknek is. Itt is az történik, mint a Medium 2 esetében: Beöthy erõteljesen megcélozva mind a társadalmi struktúrákat szabályozó, elfogadott normákat, mind az ember belsõ, szubjektív szabadságát provokálja az egyént, hogy átjárásra indítsa a fennálló, „elõírt" narratívákon keresztül.

Végül is, akárcsak a fenti esetben, kivétel nélkül minden elbeszélés a szubjektum szabadsága köré csoportosult.

Milica Tomic Dortmund, emlékezz...

Milica Tomic a saját adataival kitöltött, kinagyított kommunista tagsági kártyára vetíti arcát. Dortmund, emlékezz... szólít fel a cím. Nem lehet nem szorongva nézni ezt a munkát. Mert mire is kell emlékezni a dortmundiaknak? A kommunista pártra, amelyet már jó pár évtizede betiltottak, és lassan már teljesen kioldódott a nyugatnémet polgárok tudatából: Felidézni azt, hogy valamikor náluk is volt ilyen, nem könnyû feladat. Milica ebben az aszkétikus, erõs mûvében úgy emlékeztett, hogy közben mégsem vádol. Ennél szigorúbban áll a dologhoz. Szembenéz a látogatóval, „hozza magát", a személyiségét, a régiót, ahonnan érkezik. „Én Milica Tomic vagyok" – ez a mondat, ha nincs is kiírva, mégis nagyon benne van a munkában. Azzal, hogy Milica magára veszi az emlékezés esetenként nagyon is kellemetlen feladatát, s teszi mindezt a nyilvánosság elõtt, többnyire az uralkodó gondolkozási rendszerrel szemben, kimozdítja helyérõl a fennálló narratívát.

Dan Perjovschi Copy that!

Ugyanezekkel a munkákkal egy teremben volt Dan Perjovschi projektje is kiállítva. Perjovschi otthonról, Bukarestbõl e-mailon keresztül mindennap átküldte egy-egy rajzát, elbeszélését. Az adott napra szóló rajz ezután 24 órára kímerevítõdött egy számítógép monitorján. A projekt címéül választott felszólítás – Copy that! – az amerikai szleng szerint azt is jelenti: érted-e? A rajzok nagyrészt politikai események kommentárjai, kritikák, tudósítások, amelyeket a közönség elõszeretettel másol, interpretál, vagy egyszerûen saját személyes választásait állítja szembe az eredeti rajzzal. Nem is született két teljesen egyforma rajz, ahogy két teljesen egyforma értés/értelmezés sem. Perjovschi felszólítása nyomán világossá vált, hogy a Copy that! sem fizikailag, sem szellemileg nem kivitelezhetõ az emberi szubjektum által.

	Miodrag Krkobabic 6=36, 2000

A belgrádi Miodrag Krkobabicot is a szubjektum, az identitás megfoghatatlansága, meghatározhatatlansága foglalkoztatta. Videója átlátható, könnyen érthetõ, de annál izgalmasabb. Egy fiatal fiú elkezd magáról beszélni, majd vele egykorú srácok tûnnek fel és õk is beszélnek róla, mintegy jellemzik. Egy idõ után azonban változik a felállás, és a következõ fiúról kezdenek beszélni. Végül kiderül, hogy 6, ugyanazon szociális réteghez, ugyanazon generációhoz tartozó személy mutatja be elõbb önmagát, majd társait. Mire vége a videónak, egészen megsokszorozódnak az identitások. A 6=36 (2000) címû videó jól illusztrálja, mennyire kiismerhetetlen az ember még a hozzá legközelebb állók számára is, s önkéntelenül is adódik a kérdés, vajon milyen fokú kiismerhetetlenséggel számolhatunk például a különbözõ nemzetiségek, népcsoportok esetében...

A kelet-európai mûvészek, mondhatni, tartják a frontot és ezúttal is az önreflexív, tartalomorientált, erõs konceptuális hátterû mûvészet mellett állnak ki. Erõteljesen jelen vannak munkáikban, nem estek foglyul annak az elintézményesedett mûvészeti praxisnak, melyben a mûvész a legjobb esetben a társadalomkritika „szolgáltatója". Még akkor is, amikor – mint Krkobabi¡ – az identitás nem-megfoghatóságáról beszélnek, a szubjektum mellett érvelnek. Mivel világossá vált, hogy a jelen és a múlt történetei párhuzamos elbeszélõi pozíciók termékei, és a narratívák idõben egyre sokszorozódnak, hangsúlyossá vált az egyén felelõssége. A civil és a felekezeti szervek központosított diskurzusa egyaránt hitelét vesztette, nem lehet velük kritikátlanul azonosulni. Minden egyes történet, esemény az individuum személyes döntését igényli, másképp annak a veszélye fenyeget, hogy énje a szóban forgó diskurzusok konkurenciájának áldozatává lesz. Talán ezért is került napjainkban újra elõtérbe az egyéni szabadság problematikája.

Beöthy Balázs, KissPál Szabolcs, Milica Tomic az individuum azon lehetõségérõl tudósít, amelyet jó lenne adottként elfogadni, Dan Perjovschi, Miodrag Krkobabi¡ a megsokszorozódott szubjektumok kapcsán, ugyanígy az egyéni narráció szükségességérõl beszél.

A szubjektumot csalogatja elõ a Berlinben dolgozó Daniel Knorr is a Not Another Readymade (Visible Unvisible Series, 2001) kapcsán. Az elgondolás az, hogy a beszélt nyelv közvetítésével formát kapjon egy nem látható munka. Ahogy Zürichben, Chicagóban, Iasiban, Dortmundban is a kiállítóhely õre meséli el az õt kérdezõknek, miben áll a munka. Természetesen ahány õr, annyi történet. Az õr a maga helyén szabadon rendelkezhet a konstruált narratíva felett, a kérdés csak az, hogy mennyire teszi meg.

Knorr nem látható munkájának szomszédságában Németh Hajnal videója, a Streaptise or not? (2001) egy lányt mutat, amint egy budapesti hídon állva, gyorsított lejátszás mellett felveszi, majd lassítva, kisebb nagyobb ügyetlenkedések árán levetkõzi blúza alól melltartóját. A bravúr után az élénkpiros melltartót felszabadult mosollyal a kamera objektívjébe dobja. Streapteas or not?, jön a kiírás, azaz a kérdés, melyre igazából nem adható egyértelmû válasz. Van, akinek az, és van, akinek nem. De mintha pontosan errõl szólna a munka. Hogy mi sztriptíz és mi nem, azt az egyes egyén dönti el. Attól válik azzá vagy nem, ahogyan õ éli meg, nem pedig attól, amit a társadalom ír elõ.

Németh Hajnal Streaptise or not?, 2001	Cristian Alexa 10 Second Couples, 2002

A különbözõ értelmezési vagy interpretációs szintek jellemzik Eike munkáját is. A The Corner in My Mind (2000) úgy a valóság, mint a reprezentáció különbözo rétegeit fedi fel. A szoba közepébe helyezett kamera tengelye körül forogva vesz. A kamera „vakpontja" szerkezeti hiányosság, amelynek következtében mindig kimarad valami a felvételbõl. Mivel a szoba tele van tükrökkel, a kamerára csatlakoztatott TV-vel, a szobában történõ jelenetnek többféle visszatükrözését, leképezését látjuk. Világos lesz, hogy úgy a kézi kamera, mint a TV a nappaliban vagy a tükrök a szobában csak egy-egy narratívájat nyújtják a valóságnak.

A romániai születésû, de jelenleg New Yorkban élõ Cristian Alexa 10 Second Couples (2002) címû munkája fehér köpenyes fiatal lányt mutat, amint New York utcáin haladva kézenfog egy-egy járókelõt, 10 másodpercig sétál vele, majd elhagyja egy újabb kedvéért. A videó kapcsolataink, találkozásaink rövid lefutására reflektál. Azonban bármennyire rövidek legyenek is ezek a találkozások, tudjuk, hogy nem hagynak érintetlenül, mindig megváltoztatnak minket, és változásokat idéznek elõ a másikban is.

Ugyanez mondható el a történeteinkrõl is: változnak és változtatnak. Ha nem a történet változik – hiszen nagyon sok esetben kimerevítõdnek, lefagyasztódnak, konzerválódnak –, akkor változik a történetre való rálátásunk, a benne elfoglalt szerepünk. Ennek szabadságából születik az egyén hiteles narratívája.