Mások – mondják – sztorikat gyûjtenek, történeteket. Én, jobbára csak idézeteket. Régen, amikor még nem jártam ki a temetõbe, neveket. De most, hogy lenne belõlük elég, nem adok már a szereplõimnek nevet.

Néha, nagyritkán, felírok egy-egy párbeszédet:

– Na mi van? – kérdezi egy halott barát, aki néha meglátogat.

Meghalsz te is az idén?

– Meghalni nem könnyû.

– Tudom – feleli. Nem élni könnyebb.

Én pedig szégyellem magam.

Mások miden hajnalban felriadnak. Ceruzát ragadnak, mániákusan jegyzetelik az álmaikat. Álmodni szoktam én is; van úgy, hogy még le is írom az álmaimat. Hajnalban árnyak suhannak át a szobámon:

– Miért hagytál magamra! – jajdul fel apám.

– Ne sírj, édesem! – suttogja egy réges-régi hang.

De az álmok öntörvényûek. Mire leírnám õket, szertefoszlanak. Nem tudom mondatok medrébe fektetni az álmaimat.

*

Ezek itt székek, példának okáért. Használati tárgyak, és mégsem azok. Fény, árnyék, foltok, vonalak. Hogy miért duzzognak? Talán, mert nem ül senki rajtuk. A funkciójukat veszített dolgok mindig bánatosak.

Összeszedem õket, hazahordom. Állnak magukban, mint az oltár. Keresztülvilágít rajtuk a nap.

Az egyik hófehér, lepkefinom. Mint egy tündérkisasszony. Mint egy hajnali álom. A szajna partjáról érkezett. Aznap jött ki a nyomdából a könyvem. A Sziget a víz alatt. Akkor is ilyen sápadtan világított Párizsban a nap. Fölébe hajoltam, õ pedig maga alá húzta a lábát. Mademoiselle durcás! – írta a képe alá. Fiatal pár. Nem tudják, hogy milyen boldogok.

Egyik a másik után. Párizs és Velence. Itt, a homokban játszott a két gyerek. Ebben a székben ültél. Lehúnytad a szemed, az arcodon a nap. Csupa régi hely, nélkülünk. Székek? Nem egészen. A hiány! A hiányod. Szitakötõ szárnya a szélben. Ami két ember után megmarad.

Ilye lesz utánunk a világ. A por befedi, a tenger elmossa a lábnyomokat. Rendezem, sorbaállítom õket. Kialakul lassan a placc.

*

Karosszékek a Vörösmarty-térrõl. Itt álltak a sátrak. Elõttük, hosszú sorban, emberek. Fáradt, szeptemberi fény. Éppen csak benéz a tér torkolatába a nap. A könyveknek, a szüretnek ilyenkor már vége van.

Köves fennsík, három szék, üres asztal. Az ember végül homokos... A háttérben, néma hegyvonulat.

Ez itt a Dunakorzó, amirõl negyven évig álmodoztam. Mindent befed a homok. De hol vannak a barátok? Hol van apám, a kallantyús tolókocsiban?

Ez pedig Kréta. A szegény, elûzött fiam. Nézzük az életünket. Feledés fehér pora, álom. Ezüst pókháló: útvonalak.

Lassan megindul a sor. Néznek, szelíden, komolyan. A kertben világítanak a széksorok.

Elõl, középen, anyám. Mellé, kétoldalt, a testvéreimet. Komoly, szótlan öcsémet, kócos kishugomat. Apát a kapu mögé tolták a rendezõk. Ha szerencséje van, láthatja a gólokat.

Itt ülnek mind körülöttem. Akit csak szerettem, és aki csak elfogadott. Bandi, Peti, Babó, a barátok. Pisti Ródvaszilasról. Elgázosított játszópajtások, világgá zavart szomszédgyerekek. Lise, Ágota, Kiszel Éva. Nincs édesebb, mint arra emlékezni, ami nem lehetett.

Két asszony: a két feleségem. Aki gondomat viselte, és aki tönkretett. A lányom, aki megtagadott, a fiaim. Jorge, a késõn jött, az utolsó. Michel, a legidõsebb, és Vince, a legkedvesebb.

A számûzetés sorstársai jönnek utánuk. Azok, akikkel együtt éltem le az életemet. Maracaibo, Párizs, Madagaszkár. A Duna balpartja: Deák Laci, Kálmán. A fiúk, akik visszafogadtak. Nem vált belõlem idegen.

A színpadon kigyúltak a fények. Tejfehér hajnal. A halálraítélt fogat mos, felteszi a kávét. Kati, mikrofon. Iróasztal, szótárak, szavak.

Bordáim kosarában féltett arcokat õrzök. Végzem a dolgomat.