• Cserba Júlia: Gyerekkorában hol élt Budapesten?

• A Podmaniczky utcában, a Ferdinánd-híddal szemben.

• Családi neve elég ritka ahhoz, hogy feltételezzem, valamilyen rokonságban áll Kassovitz Félix grafikussal.

• Igen, az apám volt.

• Mielõtt az ön munkájáról beszélgetnénk, szeretném, ha róla mondana néhány szót.

• Tagja volt a háború elõtti avantgarde mûvészek társaságának, nagyon jól ismerte a szentendrei mûvészeket, Barcsay Jenõt, Korniss Dezsõt, és jó barátja volt többek között Vajda Lajos és Bálint Endre.

• A legtöbb grafikus titkos vágya, hogy festõ lehessen. Õ sohasem nem akart az lenni?

• Nem, õ grafikus volt és karikaturista. Akkoriban a karikatúra nagyon élõ mûfaj volt. Közvetlenül a háború után a Pesti Izé címû szatirikus lapnak dolgozott, aminek, úgy tudom, alapító tagja is volt, azután pedig a Ludas Matyinak. Az utóbbi nehéz idõszak volt számára, mert a sztálinizmus alatt teljes politikai kontroll alatt állt az újság, és a lap munkatársai meggyõzõdésük ellenére sokszor kényszerültek olyasmire, amivel titkon nem értettek egyet. Akkoriban készített olyan rajzokat, mint például az absztrakt festészetet kigúnyoló karikatúrákat, amiket késõbb nagyon sajnált. Régi kommunista volt, ahogy a háború elõtt hozzá hasonlóan sok értelmiségi, de nem úgy képzelte el a dolgokat, ahogy azok az ötvenes években zajlottak Magyarországon. 1956 után visszaadta a párttagkönyvét és attól kezdve fõleg reklámgrafikával foglalkozott. A harmincas években Macskássyval és Halász Jánossal (John Halas) volt egy rajzfilm-mûtermük. Õk hárman voltak a magyar rajzfilm készítés megalapítói. Halász 1936-ban kivándorolt Angliába és feleségével Halas&Batchelor Cartoon Films néven filmvállalatot alapított. 1940-tõl már csak Macskássy Gyula dolgozott a mûteremben, mert apám a zsidótörvények miatt nem mûködhetett tovább, azután munkaszolgálatba került, majd deportálták. A háború után Macskássy folytatta ezt a mûfajt, apám pedig grafikával foglalkozott.

• Ön mióta él Franciaországban és hogyan sikerült bekerülnie a francia filmes szakmába?

•1956-ban hagytam el Magyarországot, tizennyolc évesen. Elõször úgy gondoltam, hogy megpróbálok bejutni a Színmûvészeti Fõiskola rendezõ szakára, és emiatt fél évig jártam is egy elõkészítõ iskolába, de hamar rájöttem, hogy a gyenge francia tudásommal nem sok esélyem van arra, hogy felvegyenek. Volt egy segítõkész filmes ismerõsöm, a szakmában jól ismert Badal János, aki maga mellé vett asszisztensnek. Emellett adódott egy másik lehetõségem is: a televíziónak volt egy akkoriban szerény körülmények között mûködõ kísérleti stúdiója, ahol szintén dolgozhattam. Késõbb ennek a helynek a vezetését átvette Pierre Schaeffer és akkor egy jelentõs kísérleti film és zenei intézménnyé vált. Úgy hívták, hogy Service de la Recherche. A munka mellett lassanként elkezdtem saját filmjeimet készíteni, elõször animációs filmeket, utána jöttek a kisfilmek, riportok, dokumentumfilmek.

• Milyen témájú dokumentumfilmeket készített?

• Egy idõben szívesen foglalkoztam útifilmekkel, forgattam Venezueláról és más dél-amerikai országokról, azonkívül egy város-sorozatot, amiben többek között Párizsról, Berlinrõl, Hamburgról, Velencérõl volt szó. Azután egyszer csak elérkeztem a televíziós játékfilmekhez. A hetvenes évek nagyon jó korszaka volt a francia televíziónak. Sok lehetõség nyílt a filmkészítésre és szabadabb volt a témaválasztás, mint a mozifilmeknél. Abban az idõben még nem azok a szempontok döntöttek, mint ma, nem létezett még a mûsorok nézettségét mérõ Audimat-rendszer, nem volt magán-televízió. Akkoriban elsõsorban két-három részes sorozatokat készítettem, sok akcióval, és többnyire politikai háttérrel. A La guerre des insectes (Rovarok háborúja) például egy politikai fikció volt, egy másik sorozat egy bíróról szólt, aki a maffiát üldözte. A Hazudós Jákob címû mozifilm gettóban játszódott, és részben Magyarországon, részben Lengyelországban forgattuk.

• A forgatókönyveket ki írta ezekhez a filmekhez?

• Eleinte vagy én javasoltam egy témát, amibõl valaki írt egy forgatókönyvet vagy készen kaptam. Azután egyre jobban részt vettem az írásban, és például a Clemence Alettit már együtt írtam Jacques Kirschnerrel, az Operation Ypsilont Bernard Kouchnerrel¹. Vele több filmet is készíttetünk. Õ volt többek között az Éjszakai orvosok-sorozat írója is, amibõl néhányat én rendeztem. Irtunk közösen egy filmet, amit ma is nagyon szeretek, a Dans la Citadelle-t (A citadellában). 1980-ban készítettük és a történet 1985-ben játszódott. Profétikus film volt arról, hogy mi lesz, ha a harmadik világ elárasztja a nyugati országokat.

• Jelenleg dolgozik valami új forgatókönyvön?

• Igen, az egyik televíziós csatorna megbízásából a mai kor társadalmát bemutató témával foglalkozom. De nemcsak filmtörténeteket írok, megjelent már két regényem is. Az egyiknek magyar vonatkozása is van. A címe magyarra fordítva: „Ezeregy ok arra, hogy az ember öngyilkos legyen"². A történet napjainkban játszódik, de visszanyúlik a háború éveihez. A fõhõs, egy ötvenéves francia férfi megtudja, hogy a szülei, akik nevelték, csak örökbefogadták. Kutatni kezd a valódi szülõk után, és kiderül, hogy az apja magyar volt.

• Összehasonlítva az olasz, német vagy akár angol filmterméssel, egyértelmûen megállapítható a francia filmek fölénye. Mivel magyarázza az utóbbi évek francia filmgyártásának eredményességét?

• A német, angol, olasz filmgyártás tényleg rossz helyzetben van. Az olaszok francia pénzen készítenek filmeket, míg a németeknek rengeteg pénzük van, csak nem német filmekbe fektetik, hanem Hollywoodba. A franciák egy nagyon jó finanszírozási szisztémát találtak ki, aminek az a lényege, hogy a mozik bevételének egy részét kötelezõ visszaforgatni a filmkészítésbe, és ez a törvény a televíziós csatornákra is vonatkozik. Létrehoztak egy alapot (aminek forrását döntõ mértékben a sikeres amerikai filmek bevétele biztosítja), ahonnan a benyújtott szinopszis alapján, a zsûri döntésétõl függõen, pénz lehet kapni egy-egy film elkészítéséhez. A producerek lényegében nem a saját pénzüket kockáztatják (vagy csak csekély mértékben), hanem pénzforrásokat kutatnak fel, ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen nincs sok kockázatuk Mindennek az az eredménye, hogy „nem baj, ha nem megy, próbáljuk meg" felkiáltással a francia filmiparban sok elsõ filmes kap lehetõséget, aminek persze megvan az elõnye és a hátránya is. Minden évben van egy-két film, ami kiugró sikert hoz, tíz-tizenöt, ami jól megy és száz, ami rosszul. Például az Amélie Poulain csodálatos élete is ennek a szisztémának köszönheti, hogy létrejött, mert egyáltalán nem volt kézenfekvõ, hogy siker lesz, nemcsak a forgatókönyv alapján, de elkészülte után sem, amit jól példáz, hogy a cannes-i filmfesztivál nem fogadta el. A siker ugyanakkor sokszor az amerikai típusú marketingmunkának köszönhetõ. Azon persze lehet vitatkozni, hogy van-e igazság vagy nincs, bár szerintem egy film sikerének mindig vannak megmagyarázható okai. Ami nem igazságos, az a túlmédiatizálás. Például az Amélie nem ezerszer jobb, mint egy olyan másik film, ami rosszul ment, lehet, hogy csak hússzor. Mindenki föl akar ugrani arra vonatra, ami éppen indul, leugrani arról, ami nem megy, és végül a kép eltorzul. Az is elõfordul, hogy kis költségû filmek, mint a Marius és Jeannette vagy a La Haine (A gyûlölet) váratlan sikert érnek el.

• Ha már A gyûlölet címû filmet említette, aminek Mathieu Kassovitz volt a rendezõje, hadd kérdezzem meg, hogy milyen rendezõnek és milyen színésznek tartja a fiát?

• Szeretem a színészi alakításait, bár nem hiszem, hogy valaha is Shakespeare-színésszé válna. Szerintem erre nem is vágyik. Nagyon merész, nagyon õszinte és hiteles. Úgy gondolom, hogy igazán azokat a szerepeket alakítja jól, amik közel állnak hozzá, amikben saját személyiségét tudja felhasználni. Nagyszerû rendezõnek tartom, egyike azon keveseknek Franciaországban, akik egyebek mellett azért tudnak jó filmet csinálni, mert megvan a mesterségbeli tudásuk ahhoz, hogy a rendelkezésre álló eszközöket jól tudják használni.

2. Solymos András operatôr-rendezôvel

• Cserba Júlia: A Pompidou Központban Cinéma du réel címmel megrendezésre került 24. Nemzetközi etnográfiai és szociológiai filmfesztiválon többek között Norvégia, Ausztrália, Spanyolország, Finnország, az Egyesült Államok és Japán mellett, a zsûri döntése alapján ezúttal Magyarország is részt vehetett, mégpedig az ön által készített filmmel, A Bajások törzsével. A filmet idõközben beválogatták a 42. Krakkói Filmfesztiválra is. A Bajások törzse tulajdonképpen egy több mint huszonöt évvel ezelõtt forgatott filmre épül, és bemutatja akkori szereplõinek, azok leszármazottjainak szembesülését a régi képekkel. Elsõ alkalommal hogyan jutott el a filmben szereplõ cigány családhoz?

• Egy Kiskörösön rendezett nemzetközi néprajzi filmfesztiválra akartam készíteni egy filmet. Volt egy motorom, amivel bejártam Budapest környékét és Gödöllõ mellett, a falu végén találtam rá arra a családra, amelyiknek a leszármazottjai ma is ott élnek. Az ember nem is gondolná, hogy húsz-huszonöt kilométerre Budapesttõl 1975-ben milyen körülmények között laktak emberek, putriban, vízvezeték és villanyvilágítás nélkül.

Az egész területet vastagon belepte a faforgács, mivel bajások voltak, ami cigányul teknõvájót jelent. Ma már persze ennek semmi nyoma nincs, és fa is csak egy maradt, a többit feldolgozták. Találtam egy hozzám hasonló korú fiút, akinek elmondtam, hogy szeretnék filmet csinálni vele. „Adjál száz forintot" – mondta, mire én azt válaszoltam, hogy nem adok, de ha nem akarja, akkor nem filmezek. A végén úgy alakult, hogy estére annyira összebarátkoztunk, hogy nemhogy nem kért tõlem pénzt, de a kocsmában is õ akart fizetni. Utána rendszeresen kijártam hozzájuk és egy hét után összejött annyi anyagom, hogy el kezdtem elõhívni, vágni a filmet. Az utolsó pillanatban készültem el vele a fesztiválra, és bár díjat nem nyertem, de nagyon jó véleményeket kaptam róla.

• Ez volt az elsõ önálló filmje?

• Igen. Abban az idõben gépésztechnikusként dolgoztam a BKV-nál, és mellette, a kõbányai filmklub tagjaként, amatõr filmes voltam. Volt egy kis 2×8-as orosz kamerám, és magam hívtam elõ, magam vágtam a próbálkozásaimat. A kõbányai klub vezetõje egy akkor még kezdõ filmes volt, aki azóta nagyon ismert lett Magyarországon, Szomjas György. Éppen akkor kezdett elsõ játékfilmjének elõkészítéséhez, és látva a bajásokról készült munkámat, megkérdezte, nem vállalnám-e el, hogy az asszisztense legyek. Másodállásban nagyon szívesen, válaszoltam, de õ kért: hagyjam ott a BKV-t. Bíztató ígéretekkel igyekezett meggyõzni. Akkor még nem tudtam, hogy a filmesek milyen nagy kóklerek, hittem neki és örültem, hogy a filmgyárba kerülhetek. Otthagytam a jól fizetõ, biztos állást. A film címének elsõ változata Végelbánás volt, ebbõl lett a Talpuk alatt fütyül a szél. Utána a munkanélküliség következett, mivel a szerzõdésem csak arra a filmre szólt. Abban a pillanatban, hogy elkészült a film, ott maradtam állás nélkül. Szerencsére közben sok emberrel megismerkedtem a szakmában, köztük Makai László berendezõvel, aki maga mellé vett, és kellékszállító lettem. Ennek az volt a nagy elõnye, hogy rendszeresen alkalmam nyílt részt venni a forgatásokon, és amikor csak lehetõség volt rá, ott maradtam a kamera mellett. Sokszor elõfordult, hogy átvettem másoktól a munkát. Sminkes nem voltam, de szinte minden más poszton dolgoztam. Az igazán nagy filmes élményeim abból az idõbõl valók. Akkor a magyar filmgyártás egészen más volt, mint jelenleg. Nagy rendezõkkel, nagyon jó filmek készültek. Külön említésre méltó emlékem maradt a Herkules-fürdõi emlék forgatása Sándor Pállal és Ragályi Elemérrel, valamint az Egy erkölcsös éjszaka Makk Károllyal és akkoriban állandó operatõrjével, Tóth Jánossal, akit minden szempontból a legnagyobb filmszakembernek tartok. Az a fajta filmes, aki nemcsak a képhez ért, de kiemelkedõ zenei tudással is rendelkezik és olyan hiperérzékenységgel nyúlt a témákhoz, olyan képi megoldásokat alkalmazott, ami nagyon ritka másoknál. Ugyanakkor mindig nagyon diszkrét volt, meghúzódott a háttérben. Rettenetes, hogy õ, aki az életét tette a filmre, körülbelül húsz éve nem készíthet filmet. Hogyan lehet egy élõ legenda munka nélkül? A szakma persze tudja, de a nagyközönség nem, hogy

Tóth Jánosnak milyen remek saját filmjei is vannak, olyan gyöngyszemek, amik nem évülnek el.
• Mi volt a következõ állomás?

• Egy napon valaki szólt, hogy a televízió felvesz segédoperatõröket és részükre egy tanfolyamot indít. Jelentkeztem, elvégeztem a tanfolyamot, és állás kaptam a televíziónál. Sok kiváló operatõr mellett dolgozhattam segédoperatõrként, többek között Halász Mihály és Bornyi Gyula mellett, akiktõl nagyon sokat tanultam. Közben továbbra is próbálkoztam saját rövidfilmjeimmel, és minden évben részt vettem a budapesti amatõr filmszemlén.

• Mikor jött el Magyarországról és miért, hiszen ezek szerint már sínen volt a pályája?

•Többszöri jelentkezés után sem vettek föl a fõiskolára, annak ellenére, hogy utolsó próbálkozásomkor bekerültem a legjobb tíz közé. Amikor láttam, hogy a magyar fõiskola úgy sem fog megnyílni elõttem – annak ellenére, hogy korábban eszem ágában sem volt külföldre menni – elhagytam Magyarországot és Franciaországba jöttem. Ez 1982-ben történt.

• Voltak itt olyan ismerõsei, akik segítettek, hogy a filmszakmában tudjon elhelyezkedni?

• Sajnos nem. Kezdetben alaposan belekóstoltam a nyomorba, voltam villanyszerelõ, szobafestõ, pék a rue de Rosier-ban, és vigyáztam egy elhagyott üres gyárra, ahol télen majd megfagytam, mert minden ablaka hiányzott. Hiába meséltem az ismerõseimnek, hogy filmes vagyok, ahhoz, hogy elfogadjanak, meg kell mutatni valamit. Az írónak, költõnek könnyebb a dolga, vesz egy papírt meg egy tollat, és meg tudja mutatni az írásait. Még a festõnek is könnyebb, mint egy filmesnek, mert akárcsak egy rövid film elkészítése is olyan komoly pénzbe kerül, amire nekem akkor nem volt módom. Végül úgy jutottam pénzhez, hogy beadtam egy forgatókönyvet a Groupe de Recherche et Essais Cinématographique-hoz, ahonnan kaptam egy olyan összeget, amibõl 1987-ben el tudtam készíteni az Esõ címû filmemet, amit ma is szégyenkezés nélkül vállalok. Ez volt az elsõ olyan alkotás, amit be tudtam mutatni másoknak és ezáltal munkához juthattam. Elõször az OCDE³-ben dolgoztam kameramanként, azután egyre több helyre hívtak. Dokumentum -, riport- és játékfilmekben dolgoztam és dolgozom ma is, mint operatõr. Közben saját filmjeimmel is foglalkozom, és szinte évente sikerül egy-egy újat megvalósítanom. 1988 például jó évnek bizonyult, akkor készült a The End címû filmem, amivel a spanyolországi Huescában elnyertem a Danzante de Plata díjat, a berlini nemzetközi fesztiválon pedig a zsûri különdíját.

• Hogyan talált pénzforrást a mostani filmjéhez?

• Ez a filmes számára örök probléma. Ma már nem léteznek olyan nagy vagyonnal rendelkezõ producerek, akik mint a lóversenyen, akár befut a választottjuk, akár nem, kockáztatni mernének bizonyos összeget egy filmre. A producerek lényegében csak pénzforrásokat szereznek, nem saját pénzüket fektetetik a filmbe. A Bajások törzséhez elõször Franciaországban próbáltam támogatót találni, több olyan producert is megkerestem, akik dokumentumfilmekkel foglalkoznak, de sikertelenül. Végül Magyarországon, Hábermann Jenõ közbenjárására, aki látta a huszonöt évvel ezelõtti filmet, sikerült a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától és a Magyar Mozgókép Közalapítványtól némi anyagi támogatáshoz jutnom. Rendkívül kevés pénzbõl, saját virtuális vágóberendezésemen napi tizenhat órában dolgoztam, míg végsõ formáját megkapta a film.

• Nem jelentett nehézséget több mint két évtized elteltével újra felvenni a kapcsolatot a filmben szereplõ cigánycsaláddal? Hogyan fogadták önt és hogyan sikerült megszereznie azok bizalmát, akik számára idegen volt, akik az elsõ film születése idején még gyerekek voltak, és talán nem is emlékeztek már önre?

• A huszonöt év utáni filmet nem én vettem fel, hanem egy barátom, Balog Gábor operatõr, aki kritikai véleményével is nagyon sokat segített nekem a film elkészítésében. Kamerával a vállamon valóban nem lehetett volna a személyes kontaktust újra létrehozni. Ami igazán sajnálatos, az az, hogy azoknak a férfiaknak, akik az elsõ filmen szerepeltek, és most ötven év körüliek lennének, kilencven százaléka már nem él. Legtöbbjük tüdõrákban halt meg. Fûrésztelepen dolgoztak, és feltételezem, hogy a nagy mennyiségben beszívott, vegyi anyaggal kezelt fûrészpor okozta a betegségüket. Többek között a 1975-ös film fõszereplõje Lingurár Gyuri sem él már, akivel halála elõtt még többször találkoztam. Valóságos baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Akkor már nem a putriban lakott, hanem volt egy háza. Ebbõl a generációból csak egy fiú maradt, Nyerlitz Gyurka. Õ ismeri még a teknõvájó mesterséget.

Õ készítette el a film kedvéért a teknõt, amit ma már senki sem csinál, esetleg csak egy-egy külföldi megrendelõ részére, de ez is egyre ritkább. A teknõvájó mesterség eltûnt. A filmem egy bizonyos etnikummal foglalkozik, de lehetett volna akármilyen más népcsoport, mivel egyetemes emberi érzésekrõl szól, és arra is fel akarja hívni a figyelmet, hogy az általánosítás milyen veszélyes dolog. Az emberek hajlamosak arra, hogy azokból a kellemetlenségekbõl ítéljenek meg egy egész népcsoportot, ami õket közvetlenül éri, és ez súlyos következményekkel jár a többiekre nézve.
• A Bajások törzsé-nek megvalósítával járó rengeteg nehézség elvette-e a kedvét attól, hogy újabb, saját készítésü film forgatására vállalkozzon, vagy éppen ellenkezõleg, annak sikere, minden kellemetlenséget feledve, újra munkára serkenti a közeljövõben?

• Már nagyjából meg is van a következõ filmem témája. Egy nagypolgári családból származó, magyar nõrõl szóló dokumentumfilm terve foglalkoztat, aki megjárta Auschwitzot, majd ismert francia színésznõ lett belõle. Többek között olyan legendás rendezõkkel dolgozott együtt, mint Federico Fellini, Otto Preminger és Joseph Losey. Lehetõsége lett volna rá, hogy elkerülje a deportálást, de szeretetbõl elkísérte a szüleit, akik azután ottvesztek. Az egész életére rányomta bélyegét ez a rettenetes élmény.