Három tánc-sztáregyüttest, a kanadai O Vertigót és a Compagnie Marie Chouinard-t, illetve a finn-svéd Kenneth Kvarnström & Co.-t fogadta a CoinciDance-fesztivál keretében a Trafó – Kortárs Mûvészetek Háza. Mint a rendezvény (az angol véletlen: coincidence szóra utaló) címe is mutatja, a három vendégegyüttes ad hoc került azonos mezõnybe.

Az O Vertigo immár gyakori vendégnek számít felénk: elsõ magyarországi fellépésére 1995-ben, a másodikra két évvel a harmadik elõtt került sor. A társulatot vezetõ Ginette Laurin pályája elején egyszerre kezdett megismerkedni klasszikus és kortárs irányzatokkal. Életpályája alapján veteránnak nevezhetõ, hiszen elsõ társulatához, a beszédes nevû Groupe Nouvelle Aire-hez, az elsõ montreali kortárs táncegyüttesek egyikéhez már 1973-ban csatlakozott. A társulatot hat évvel késõbb már elismert táncmûvészként hagyta ott. 1982-tõl egyre ismertebb független koreográfusként dolgozott, majd két évvel késõbb megalapította társulatát, az O Vertigót.

Laurin 2001-ben bemutatott Lunája a legutóbb munkájához, az En dedans-hoz hasonlóan költõi szépségû, ám jóval összetettebb, mesésebb alkotás. Rendkívüli táncosai nem csupán tudásukkal, de árnyalt, sokoldalúan érett, megérlelt személyiségükkel is elkápráztatnak. Váratlan változásokat hozó színpada emberekkel benépesített különös, a Hold (vagyis Luna) fényében úszó tájkép, avagy magának a megbabonázott emberi belsõnek ábrázolata. A színpad a nyitóképben két térségre oszlik: közepén enyhe ívben kanyarodó, magas tüllfal húzódik horizontálisan. Laurin opálos derengést biztosító fala különös ködbe vonja a színpad felét, ám idõvel már nincs is szükség erre az izgalmas szcenikai elemre: az

O Vertigo sajátos tempójú tánca megbûvöli az érzékelést: éppen-lassúságuk, pontosságuk, mozdulataik bûvös szépsége ad valami gyorsan rögzülõ, rendhagyó élményt. A paraván két oldalán játszó táncosok két-három fõs csoportjai harmonikus, szellemes mozdulat-kompozíciókat mutatnak be. Hol a gravitációval szállnak szembe, hol az emberi fizikum megszabott határainak feszülnek neki. Mindezt különös módon valami végtelen intimitással teszik: az ember idõvel elfeledkezik róla, hogy zsúfolt nézõtéren ül: magára maradva szemléli a Test felfedezését egy néha szinte végtelenné táguló színpadon A Luna mégsem lett volna egetverõ, az En dedanst elhomályosító élmény a koreográfia két nagyon látványos, már-már elképesztõ szakasza nélkül.

A Hold megbabonázta embert érzékenyen színpadára emelõ Laurin hatalmas (közel méteres átmérõjû) nagyítólencséket komponált darabjába. Ezek a görgõs állványra szerelt, ide-oda tologatott, csillagvizsgálói csodák nagyították-torzították a táncosok egy-egy meghatározott mozdulatát, fintorát óriásivá. A lencse (amelyhez közelítve természetszerûleg egyre kisebb, távolodva egyre nagyobb a nagyítás léptéke) adta hatalmas, groteszk test-képek váltak az elõadás emblémáivá: a Lunáról készült kiadványok állóképein szinte nem is fogható fel, mit is látunk. Az elõadást szemlélve sem könnyû befogadni ezt a különleges effektet. A lírai és fenséges elõadásba a hatalmas lencséknek köszönhetõen beszûrõdik a groteszk, a komikum. Miután a körbe csak egy-egy testrész, torzó, büszt, vagy végtag „fér bele", az addig a maguk lenyûgözõ teljességében látható táncosok hol rémisztõ, hol vicces gnómokká változnak. Hatalmasra nagyítottan látjuk messzirõl amúgy alig érzékelhetõ mimikai játékukat, apró rezdüléseik lesznek óriásivá, hatalmas felsõtestek, fejek nõnek a gnómszerûen kicsivé váló testre. Laurin a lencsejáték közepébe remek érzékkel a lebilincselõ harmónia, a játékos emelkedettség képét szerkeszti. A Trafó szûk bejáratán egyszerre égi-légi lények kezdenek betüremkedni a hirtelen teljesen kiürített színpadra. Táncosnõk jönnek sorra valószínûtlenül fehér, pillekönnyû öltözékben, hatalmas abroncsos szoknyában, a gyönyörû fényben foszforeszkáló csoda-medúzaként. Mire a színre érkeznek, kiderül: abroncsaik legszélesebbike három-négy méter széles, a földig ér, vagy még tovább is – mint az hamarosan ki is derül.

A kecsesen mozgó nõk hófehér öltözéke varázsosan száll, lobog a levegõben, óriás félgömb szoknyájuk „borítása" úgy hullámzik emelkedõ-süllyedõ derekuk körül, mintha lassított felvételt látnánk. Ahogy megindulnak a színen, férfitáncosok „potyognak" az óriás harang alól, akik aztán szinte észrevétlenül újra felkapaszkodnak a szoknya alá és szemünk elõl rejtetten magasba emelik partnernõiket. A fenséges képet végül ismét a lencsék parádéja követi: az utolsó színben már mindenkinek van sajátja. A tér mélyén, ívben felállított nagyítóüvegek mögött kilencen sorakoznak. Hatalmas fejük deréktájt illeszkedik „csökevényes" testükhöz. Hosszasan játszanak az eszköz kínálta lehetõségekkel, kórusban torzulnak. Hirtelen lángot gyújtanak, a lencse a kilenc sárga fényt óriásivá növeli. Mintha kakasszó jelezné a különös éjszaka végét.

2000 szeptemberében tartott magyarországi bemutatkozó elõadásán zaklatott, szinte próféciaként a jövõnek intézett, több mint aktuális kérdéseket vetett fel a svéd-finn Kenneth Kvarnström. Splitvision (Osztott látás) címû koreográfiájával szétszerelte nézõi figyelmét, ügyesen, keserû iróniával modellezte a figyelem fokuszálására egyre kevésbé képes „modern ember" dilemmáit. A színpadon párhuzamosan futó mozgóképek, tánc, feliratozás természetesen gyorsan és sikeresen elõidézte bennünk a „korérzetet", ráismertünk egyre gyorsabban, egyre idegesebben befogadó, ám érdemben elmélyülni mind ritkábban képes önmagunkra. Budapestre Kenneth Kvarnström ezúttal békés, szemnek-szívnek egyaránt jólesõ alkotást hozott el. Fragile (Törékeny) címû munkája nyugalmat, békességet áraszt, a mozdulat szépségét ünnepli – kissé hosszadalmasan.

Az elõadás díszlete egyetlen látványos, ám haszontalan, fura építmény: a rendezõi bal hátsó sarkából egy hatalmas, finoman görbülõ csõ ível a hófehér táncszínpad közepe fölé. A csõrõl két nagy ovális fehér korong lóg a sarokban, túlsó végén, a szín fölött, középen ugyanilyenek függnek kisebb méretben. Az egész konstrukciót kényes egyensúlyban, egyetlen ponton függesztették fel, amely így a lebegés illúzióját kelti, kelet-ázsiai, damilon függõ bambusz-széljátékra emlékeztet. A hófehér táncpadlón izgalmas mozgásjátszmákat követhetünk. Kvarnström érzékeny táncosai hol zavarba ejtõ szenvtelenséggel, hol sterilen, hogy játékos érzelmességgel adják elõ a szép, és/de hûvös koreográfiát. A táncjáték pár perces etûdök láncolata. Az éppen inaktív táncosok a tér szélein ülve, ásványvizes üveget meg-meghúzva figyelik társaik munkáját. Az egykor a kegyetlen, az agresszióval sokkoló fizikai mozgásszínházzal kacérkodó Kvarnström kifinomult, esztétikus, elegáns tánc-építménnyel láttatja a törékenységet. Körültekintéssel térképezi fel az egyén, az embercsoport gyenge pontjait, a sérülékenység természetrajzát kutatja. A Fragile-ben még sincs kockázat, tét, rizikó. Elragadó a játék pontossága, a benne megjelenõ táncanyag szépsége, ám idõvel rá lehet unni erre is…

Marie Chouinard, a pezsgõ kanadai táncélet talán legnagyobbja 1978-óta készíti sajátos, merész koreográfiáit. Pályája elsõ tizenkét évében szinte kizárólag szólódarabokat komponált, amelyeket önmaga adott elõ: ez az idõszak hozta el számára a világhírt: hírnevet és hírhedtséget. 1990-ben, Montreálban alapította meg saját, kiváló, válogatottan remek táncosokból álló társulatát.

A nyugtalan-nyughatatlan mûvész éveket töltött Nepálban, élt Bali szigetén, Indiában, Japánban és New Yorkban, Berlinben. Lakott és tanult, a formálódó világhíre ellenére workshopokat látogatott, újból és újból növendékké vált. Utazásainak sajátos nyomait gyakran fedezhetjük fel munkáiban. Chouinard táncosként mára visszavonult, tizenöt-húsz éve készített szólóit betanította társulata kiváló táncosnõinek, az újabbakat pedig már kimondottan rájuk írja.

A nagyszerû társulatot hazai közönség elõször az 1999-es Budapesti Õszi Fesztivál során láthatta: az itt bemutatott Les solos 1978–1998 címû válogatás során tizenegy alkotást táncolt egymást váltva a társulat négy táncosnõje. Chouinard sokkoló, megdöbbentõ munkái elemi erõvel zúdultak a közönségre: a nyughatatlan szólók személyességével, szikárságával megbûvölte, felrázta nézõit. Hasonlóan elemi erejû találkozást hozott a koreográfusnõ 1993-ban készített Tavaszi áldozata, a vendégjáték másik elõadása. A távoli utazásokról izgalmasan tanúskodó, egységes, mégis sokszínû, szenvedélyes táncanyag, a Sztravinszkij eredetijével elegyített, Rober Racine-féle sejtelmes zörej-zene, a ragyogó táncosi munka, a minimalista, mégis nagyon látványos szcenika avatta ünneppé ezt a nagyszerû vendégjátékot.

A CoinciDance keretében visszatérõ társulat vezetõjének legutóbbi két alkotásával érkezett: a 24 Chopin-prelûd (1999) és a Le Cri du monde (Világsikoly) egyaránt a töretlen mûvészi nagyságról tanúskodott. Az elõbbi munka, a Chopin op.28 huszonnégy gyöngyszemére komponált izgalmas játék. A Chouinard-féle test-filozófia: a fizikai és metafizikai világ összekapcsolása a színpadon, a bonyolult, árnyalt gondolati rendszer, amely elõzõ vendégjátékai során olyan egyértelmûen „átjött", e kompozícióban kevésbé van jelen. Találkozhatunk ellenben bölcs, mégis virgonc humorral, egyfajta jólesõ, mértéktartó popularitással.

A Chopint adó táncosok nemesen egyszerû jelmeze gyakorlatilag áttetszõ, fekete alsónemû, amelyre vékony, fényes fekete csíkot varrtak. A férfiakon és nõkön egyforma, furcsa kis taréj, amelyrõl nem is a punkok, hanem inkább egyes észak-amerkai indián törzsek hajviselete jut eszünkbe, vagy profánabb asszociációval partvis koponyára görbített, borzas feje. Ettõl a mókás póthajtól még vadabb, virgoncabb lesz az intenzív mimikával dolgozó táncosok külseje. A huszonnégy prelûdöt Chouinard sajátosan „tálalja": természetesen törekszik az alapatmoszféra, a bölcs-melankolikus hangulat megragadására, a dallam szellemét, a szellem dallamát higgadt és szép eszközökkel ábrázolja. Másfelõl sajátos humorral elemzi és szálazza szét a partitúrát. A hangjegy-táncosok precízen követik a zenei anyagot, azonban sokszor groteszkbe csapó játékukkal, gyönyörû egyszerûséggel megkomponált mozdulatsorozatokban gyakran szinte történetté, narratívává transzformálják azt. Nem egyszer ragyogó tornászcsoportként mutatkoznak, de mûsoruk néha igényes zenebohóci produkcióként is szemlélhetõ.

Az est második alkotása, a Le Cri du monde (Világsikoly) misztikus tánc-szertartás: elõadóin egyforma, szûk kisnadrág és felsõtestükön egyetlen, festett, fekete csík, amely a férfiak mellkasának közepén függõlegesen húzódik, a nõknek pedig a két mellbimbóját köti össze. A chopini harmónia helyett zenei anyagként most izgalmas, zaklató hangtörmelék, zenébõl-neszbõl összegyúrt, gomolygó, morajló zaj hallatszik. A füsttel borított színpadot csodálatos fények világítják. A hagyományos reflektorok mellett túlvilági fényt árasztó, intelligens lámpák pásztázzák a teret.

A Világsikoly már-már fizikai táncszínházi mozgásanyagában etruszk, görög, ó-egyiptomi vázák, frízek, szobrok alakjai elevenednek meg. A táncosok karból duókká, triókká rebbennek szét. A mozdulatok egyszerre fenségesek, archaikusak, embert próbálóan akrobatikusak.

A sodró, csodálatos mozgásanyagba Chouinard gyakran hirtelen szimmetriatengelyt állít. Láthatatlan vonalhoz húzódnak a táncosok, egyforma mozdulatsorokat végeznek, majd sebesen elsodródnak egymástól. A test egyszer, mint gépezet, máskor, mint hangszer mûködik. Egyik pillanatban mágikus közösség káprázatosan megkomponált össztánca gyönyörködtet, a másikban már Elijah Brown, vagy Carol Prieur mágikus szólótáncával lesz tele a színpad. A nyomasztóan szép elõadás táncosai testük páratlanul gyakorlott urai. Chouinard különleges mozgásvilágát úgy tolmácsolják ebben az archaikus káoszban, mintha az nem venné igénybe fizikumukat a legtávolabbi végletekig. A zaklató hangulatot a test lenyûgözõ mindentudása, a tökéletesre csiszolt mozdulat hol ellenpontozza, hol a végletekig felerõsíti. A szertartásos atmoszféra, az eredendõ õsiség, a szinte archeológusi gondolkodásmód mellett az elõadás valóban világsikolynak nevezhetõ: a csak mûalkotásokról ismerhetõ mozdulatok mellett az ázsiai, fekete-afrikai, indián kultúrák szakrális táncainak számtalan jellegzetes, apró elemével is találkozhatunk a fojtogató levegõjû elõadás során, de gyakran fedezhetünk fel remekül adaptált állati mozdulatokat is. Chouinard drámai, álom-állapotba vivõ rítusa zsigeri mélységben érint meg: egyszerre nyomaszt és felemel. Szakrális szépségû munkáival a mozdulat kifejezõ erejét, bölcsességét ünnepli.