Nyilvánvaló volt, hogy a téma újbóli felmelegítése némileg más hozzáállást feltételez, így a korábbiakhoz képest változott Cantsin itt következõ három levelének stílusa és terjedelme. A tényszerûen tájékoztató és ugyanakkor költõi felhangot sem nélkülözõ korábbi levelekhez képest az újabb szövegeknek érezhetõen emelkedett a lírai szárnyalása, úgyhogy már-már a kerouaci szenvedélyességgel kellett párhuzamba állítanom õket. Bõ folyású, szélesen hömpölygõ, már-már az automatizmus mûfaját ostromló textus következik tehát, ami kinövi a levélforma kereteit és a legszebb poézis mustjával átitatott esszészerû vallomás berkeiben állapodik meg. Biztosra vehetõ, hogy nemzedékének egyik leghitelesebb és legszebb vallomása az övé.

„Kedves Art Lover,

tízméterenként ülnek az álkoldusok az Ötödik Avenyün és kitartóan szolmizálnak, késõ délután van és egyedül kószálok a lebombázott belvárosban, még füstölögnek a leroggyant épületek és az álkoldusok neo-poszt-buddhista transz-kórusa összekeveredik a törmelék között csúszó, mászó vérzõorrú üzletemberek jajongásával, egy újabb sikeres terrorista villámtámadás utáni New York-i minta-tájkép, a város fele elpusztult, több millió halott,

egy ezüst bõrû, magas, karcsú csaj húz el mellettem fejét felvetve, fekete horgolt kardigánja a válláról kicsit lecsúszott és a lemenõ nap fényében megcsillan az arannyal tetovált hatóra-jelkép a balkarján, a fejemet nimbuszként ölelõ drótruhaakasztó antennán keresztül azonnal veszem az üzenetét, `kövess', nem fordul felém egy pillanatra sem és lépéseinek ritmusát sem változtatja, követem az üzenetnek megfelelõen és így megyünk kábé kétszáz métert, amikor hirtelen megtorpan, visszafordul és rám kiált: `mit akarsz!?', én meg éppen lépek tovább, mert nem voltam felkészülve a váratlan váltásra és fékeznem kell, hogy az ütközést elkerüljem, `az üzenet', mondom, `milyen üzenet?', kérdezi miközben mellenbök egy kis patronos pisztolynak kinézõ valamivel, `nem tudom', mondom, csak annyit vettem, hogy `kövess', `hülyeség, nem adtam le semmiféle üzenetet és jobban teszed, ha lekopsz mielõtt átlukasztom a szívedet, ez az üzenet, vetted?!', erre én felemelem a bal kezem és az arca elé nyomom a tenyerem, amin ott van a vörössel tetovált hatóra-jelkép, felszisszen és leengedi a pisztolyos karját, én meg rányomom a tenyerem a bal vállán csillogó tetoválásra, a vörös és arany hatóra szimbólumok összeérnek, füst húz ki a bõrünkbõl, lángok csapnak fel, dobgépek szólalnak meg, lézer fények pásztáznak körülöttünk és valami idétlen fél-japán diszkóban rázzuk a testünk teljesen bevadulva, mintha basznánk, és körülöttünk ugyanezt csinálják még több százezren,

csak megfelelõ dramatikus cél-atmoszférát próbálok teremteni, ami valamennyire feldob, hogy újból nekirugaszkodjak egy álneves, ajándéktortás levélnek, amibõl te majd megint kiolvasod a leíratlan matematikai egyenleteket, most valami olyan gyakorlóterepet kell találnom, ahol össze tudom hozni azt a néhány neves álneves összeesküvõt, akiket erre a stratégikus alkalomra kiszúrtam, legyen itt most egy suhanó házibuli Gen Ken egy barátjánál, valahol a kopott Brooklyn-ban, egy ólomcsöndes, kizsigerelt mellékutcában, ahova én az Ursulával taxin keveredek el, már félig részegen és abban a mámoros hitben, hogy állati jó buli lesz, zaj, zûrzavar, nyakforgatás, lökdösõdés, wc-szex, de csak néhány szolidabb vámpír ül a konyhában édes bort szürcsölgetve, zümmögve, mélán, mint jóllakott darazsak, hozzáteszem, hogy engem is már csak az Ursula hónaljából kipárolgó vöröses-szõke kábító izzadtságszag tart életben és tulajdonképpen már alig várom, hogy hazahúzzuk a csíkot és testének más hajlataiba is közelebbrõl beszagoljak, végeredményben csak azért jöttünk ide, mert dogmatikus szórakozástani felfogásunk nem engedte, hogy elmulasszuk ezt az egyedi alkalmat, nem beszélve arról, hogy a hosszú taxiút a belvárosból kiváló helyzetet nyújtott egy habzóboros smárolásra, éppen besiklik a kezem az Ursula blúza alá, hogy már ezredszer vizsgálja át a csúcsos terepet, amikor hirtelen felbukkan egy magas, karcsú szellem a szemközti nemzetközi konyhaajtóban és kalauzként szalutálva bemutatkozik: `Monty Cantsin vagyok', aztán szájának a sarkait úgy felhúzza, hogy azok majdnem összeérnek a szemeivel, és ezzel az illegális stafétamosollyal mindenkit lenyûgözve ledobja magát a kanapéra, mellém,

a bemutatkozás leginkább nekem és az ausztriai havasokból New York-ba vándorolt Ursulának szólt, mert mint kiderült, ez a Monty Cantsin itt lakik ebben a lakásban már egy pár hónapja és rajtunk kívül mindenki más jól ismeri, mi több, ez az õ születésnapi bulija és õ mondta a Gen Kennek, hogy hívjon meg engem, de a torta már elfogyott, habbal együtt, ettõl aztán teljesen felébredek, de továbbra is kapaszkodom Ursula vörös szeplõs vállaiba, aki szintén köztiszteletben álló józanként hirtelen felegyenesedik és így a karom lecsúszik a mellérõl a hasára és onnan ki a combjára, onnan meg én felemelem és letörlöm a homlokom, kérdések özöne árasztja el az agyam, de nem szólalok meg, attól tartva, hogy ha bármit is mondanék annak semmi jelentõsége nem lenne, mert a most jobb oldalamra befészkelõdött emberi tünemény lénye hirtelen minden jelentõséget felülmúl, a hónalj- és mûpinaszagot is beleértve, elég ritkán történnek ilyenek, tehát nem szabad alábecsülni a helyzet eladási értékét, nem, nem, soha, bankrablók,

Az ezüstszínû Monty Canstin New York, 1966 • Fotó: Puppet Gavernment

és valóban, másnap ott ültem egy szex-bárban és bámultam a meztelenül elõttem vonagló ezüstbõrû Monty Cantsin költõi kígyó-mozdulatait, aki ott táncolja spontán improvizációit majdnem minden este a Tribecában és széttárt lábai közül hipnotizálja a valószerûtlenül tágas éjszakai világot, nálam meg nem volt elég pénz, hogy italokat rendeljek az összes barátságos szexmunkásnõnek és már majdnem kidobtak, amikor Monty Cantsin odasúgta az egyik leprás fõgecinek, hogy én az õ meghívott spéci-vendége vagyok, hagyjanak békén fulladozni, hát hagytak, bámulhattam tovább a koreografikus szex-színházat, nem volt két hasonló Monty Cantsin a színpadon, teljes nemzetköziség, görög, zsidó, afrikai, orosz és kínai szexbálványok, háborús veteránoknak kijáró arany vállpántokkal és mellükre tûzött fényes medálokkal, én maradtam volna régenvárt halálomig, de aztán még életben és éhesen elhúztunk egy East Village étterembe és ott a tálak fölött hajnalig bámultuk egymás remegõ orrcimpáit, majd felmentünk hozzám és szédülten kúrtuk át a délelõttöt, amire ha most visszagondolok villámcsapásszerû pszihoanalitikus acélnyilak repesztenek át a gerincemen és húznak felfelé az agyamat felrobbantani, innen van az a millió halott a fenti gyönyörû álkoldusos bevezetõben és ebbõl jött össze a világraszóló terrorista összeesküvés, ami Monty Cantsinnel továbbra is szorosan összetart, most már érted?, itt minden csak az érzékek játéka, nem is írok, csak gépiesen zongoráznak az ujjaim, ahogy érkeznek az üzenetek a drótvállkefén, azaz vállfán, a többi meg hazugság,

Brian Damage (balról), Bill Satan és M.C. Brighton, 1994 • Fotó: Neoist Archive

azt közben elfelejtettem megemlíteni, hogy elhoztam vagy elhívtam a buliba a Bill Satant is, akit már említettem egy múltkori álneves levélben a Puppet Government-tel kapcsolatban, képzeld tehát õt is oda a konyhába, amint halk beszélgetésbe kezd a császár által üldözött egyik vámpír-forradalmár feleségével, barátnõje, Sherri, aki mindenhova elkíséri, néha belekacag a ritmusba én meg mélyen beszippantom az Ursula hónaljából kipárolgó gõzöket, ez még akkor van mielõtt a másik Monty Cantsin bemutatkozott volna és mellémdobta volna magát a Bill, akinél sátániatlanabb sátán nincs a pokol értelemzavaróan angyali feneketlen peremén, ma este is, mint más esteken csöndesen ül az emeletes ágya alatt berendezett stúdiójában (Surgical Transmissions) és az utóbbi húsz percben készült három új lemeze közül keveri az egyiket (Songs of the New Erotics), hogy közben veri a farkát vagy bombát készít, a barátnõje barátnõit keféli vagy gyereksírásra élvez el, Hitler fényképe elõtt térdepel vagy új Hirosimáról ábrándozik, nem tudja senki, Charles Manson nevét nem lehet kimondani anélkül, hogy a Sátánnal és az Anti-Krisztussal ne kapcsolódjon, viszont a Charles-ot elég volt Marilyn-nel kicserélni ahhoz, hogy egy új, álneves popsztár szülessen, nevek és álnevek, ennyi az egész,

igazán csak addig álneves az álneves, amig nem tudja senki kit takar az álnév, és itt jönnek az ezer kilométeres popsztár interjúk a különbözõ álneves szupersztárokkal, akiknek aztán az álneve hivatalos és világszerte ünnepelt névvé válik, és

az is kiderül, hogy az álneves igazi vagy eredeti neve csak egy kis egyszerû szibériai falusi család szegényes létét jelezte, fél-zsidó fél-mongol, de mi jut eszedbe ha olvasod a nevet: Bill Satan?, egy vörösszakállú vicsorgó tûzokádó szexmániákus anarhista?, és itt jövök én ezekkel az Art Lovernek címzett leleplezõ iparikém-levelekkel, amik lerombolják az álneves világ rejtelmeit, ki ez az Art Lover és mi a francnak neki ennyi felesleges központosított információ?, még beszúrok ide néhány hullaszagú szót és kitételt, hogy bõvüljön a mellékes mondanivaló, talán egy hangulatfestõ tájképet is,

Gen Ken, Cathod Ray, M. C. és Boy Genius performansza a New York-i CBCB Galériában New York, 1991 • Fotó: Szitányi Gábor

igen, joggal ítéltek el, kedves álneves hullarabló bajtársak, bûnös vagyok mint álneves álíró, elárulom álneves ál-léttársaimat, félkilóra adom el õket az álhalpiacon, hogy rajtuk keresztül magamnak szerezzek örökös álbabért, álvilág-álsikert, álisteni áldicsõséget, többálmilliós álhasznot, oh yeah, én vagyok a ma született Júdás,

a szemsötétkeresõ Lucifer, én vagyok az istenátkaroló Sátán, én vagyok a pokolbeles Bill, a Bill pedig egy angyali huncut kisfiú vagy hercig kislány és aránytalanul nagy vízfeje van, legalább is akkor, amikor nem a Sherri aránytalanul nagymellû barátnõit keféli, hanem zajkoncertet tart, mert ilyenkor felveszi fehérre festett gyerek-álarcát és játékokkal zajong, csörög, zörög, kopog, zúz, kapál, rombol és szórakoztatja a Bill Satan-rajongókat, nem, nem is így van, mert olyankor õ nem Bill Satan, hanem az eredeti W.A. Davison, Bill Satan akkor lesz, amikor hat órakor csatlakozik a Neoizmus?!-hoz vagy amikor a Phycus tagjaként imitálja a gitározást, de mikor van hat óra?, MINDIG!, erre

a konyhai vámpírok is bólogatnak és Ursula belemar a bal mellembe, jelezve, hogy menjünk már a francba, de én folytatom az elhamarkodott és felszínes elõadást: a multi-skizofréniás él-álnevesek, mint dr. Ackerman, minden megspórolt félórában más álnevek alatt mûködnek, anélkül, hogy egy pillanatra is belezavarodnának a játékba, és ha egyik nevüket elvesztik, további száz másik név terem helyette a nyakukon, ismeritek a mesebeli sárkány metódust,

velük élek, velük halok,

én is álneves sárkány vagyok,

Bill Sárkány, Bill Satan,

ott lóg az üzenet a drótvállfán,

veszitek?,

ezt most nem neked énekeltem, kedves Art Lover, hanem a bulizó-dulizó álvámpíroknak, akik a Billt most a Phycus-ról kérdezik és az így válaszol: a Phycus-t a Brian Damage alapította valami tíz évvel ezelõtt Halifax-ban, igen, valóban, az együttes összes tagja szintén álneves, amiben nincs egyáltalán semmi különös, mert ma már minden jobb banda összes érdemesebb tagja álneves vagy álálneves, együttesalakításnál az együttes nevén kívül a második legfontosabb szempont a tagok álneve, Marilyn Manson az egyik legelcsépeltebb példa, de mivel itt most egy másik buliban vagyunk és ugyebár a Phycusról van szó, hát inkább beszéljünk a Phycusról, és õk, a jámbor gumi-vámpírok boldogan bólogatnak szürcsölés közben, és a vezérkar, már én mondom: Damage, BruSeX, Satan, hm, `milyen zene?', kérdezi az egyik szürke proli-vámpír, zene!?, undorító zaj, rohadt fülsértõ káromkodás, agylapító hóhérság, ilyen meghatározások teszik a Phycus-t megingathatatlanul halhatatlanná, mondom én már megint, és úgy írom tehát, hogy ne lehessen olvasni, úgy, és közben közbeszól a Damage nagymama a telefonból:

a Brianka már kisgyerek korában azon ábrándozott, hogyan tehetne javíthatatlan kárt a saját, a szülei és mások agyában, érzékszerveiben, szexuális felfogásában, morális álláspontjában stb., rengeteg ötlete támadt, de végül is az élvezhetetlen zenénél állapodott meg, amit késõbb összekapcsolt a Neoizmus?!-sal, így született meg a Phycuska, itt köszönettel lecsapom a kagylót és hagyom, hogy a vérszomjas és zajéhes kollaborátorok Kanada legkeletibb felébõl nyugatabbra szökjenek, pontosabban Montrealba, hogy az ottani Neoista?! Nagykövetségen kérjenek menedékjogot, Damage-ke hónapokig söprögette és vákuumozta a követségi hivatalok gecifoltos szõnyegeit, hogy beletanuljon a szakmába,

ebben az idõben születtek a Neoizmus?! eszméitõl átfutott legszebb népdalai, amikben a világ teljes elpusztítását ígérõ Damage már teljesen kiforrott egyéniségével lép elénk, piromániás és más bûnözõi hajlamainak

eredményeként hamarosan meghívásokat kap a zenei alvilágtól és így romboló energiáját teljes mértékben átengedheti saját virágzó vagy inkább virágirtó mûvészetének, saját lemezkiadót is alapít Musicus Phycus címmel, és õ adja ki elõször Monty Cantsin? Amen! `Noise-Bible' albumát, amire ma már a kutya sem emlékszik, olvasom egy húsz év múlva kiadásra kerülõ Damage-biográfiában, és én akkor még hozzáteszem, hogy:

a Phycus elsõ magyarországi bemutatkozása során az 1997-es Neoista?! események kapcsán mindenki meggyõzõdhetett volna a kelet-kanadai zajászok radikálisan alacsony, precízebben fogalmazva `repedtfazék színvonalú' zenei világáról, ha lett volna közönség, de mivel csak a közeli vallástalan papok és vallásos ellenségek jöttek el, a Phycus sajátosan romboló világa így nem költözött be a benszülött lakosság kollektív sláger-tudatába, `Minden kis bukás egy újabb totális siker', foglalta össze röviden és könnyed filozofikus töménységgel Brian Damage a Neoista?! Puccs koncertje után adott képzeletbeli tv-interjújában, és én még kiegészítem azzal, hogy ennek a fordítottja is éppúgy érvényes, azaz `Minden kis siker egy újabb totális bukás', csakhogy ettõl a csapástól a Phycus-nak nem kellett tartania, legalábbis eddig, mert a Brian Damage által vezérelt együttes létének elsõ évtizede a teljes sikertelenség jegyében zajlott le, apikám, azt hiszem, valahol itt voltunk a beszélgetésben, amikor megírtam, hogy megjelent az a magas

és karcsú Monty Cantsin, akit másnap órákon át bámultam abban a tribekai szex-lebujban, mellémzuhant a kanapéra, amin eddig csak az Ursula és én hevertünk és ami a legszörnyûbb, hogy késõbb a taxiban hazamenet az Ursula kijelenti, most már jelen idõben, hogy most, vagyis ma éjjel, azaz ma hajnalban, nem akar velem lefeküdni, nem és kész, nincs kedve, és még ennél is szörnyûbb, hogy ennek én még örülök is, mert már csak az ebben az írásban olyan nagyon felületesen bemutatott Monty Cantsin érdekel és senki más, se hónaljszag, se más szoros repedések, miután végre a saját barakkomban vagyok és kijöttem a zuhany alól, nem a kompjúterhez ülök, hogy leírjak minden megfogalmazhatatlan percet, hanem azonnal feltárcsázom a Monty Cantsintõl kapott áltelefonszámot, és az ki is csörög, nincs probléma, és elkezdõdik egy nyolccsillagos és háromkeresztes beszélgetés, ami másnap egy szex-bárban, majd egy étteremben folytatódik és egy egész délelõtti kúrással éri el vulkanikus csúcsát,

ebbõl az egészbõl azt hiszem leginkább az derül ki, hogy így zajlik az álnevesek hétköznapi élete, így fedi át a képzelet a valóságot, így épül be a mítosz a Neoista?! névkultuszba, így válik katalizátorrá a nyomor, így lehet elviselni a melegvíz hiányát, így lehet remélni, hogy még hoz valamit az élet, így lehet elviccelni a halált, így lehet felfedezni a hullákkal teli várost, így lehet megutálni az írókat, így lehet felajzani a szeretõket, így lehet átkölteni a kietlen valóságot, így lehet megszagolni a szõrös igazságot, így lehet felmérni az einsteintelen jövõt, így lehet megkötni a tribekai békeszerzõdést, így lehet kidobni az ablakon a pénzt, így lehet átkúrni az egész délelõttöt, így lehet megtagadni a popsztárságot, így lehet hajnalban vacsorázni, így lehet a szenteket kipicsázni, így lehet a semmit elérni, így lehet folyamatosan és zûrzavarosan beszélni anélkül, hogy valamit mondanánk, így lehetünk semmit-nem-érõ Pilátus-huligánok, így érhetünk el az õrjítõen felszínes damaszkuszi magaslatokba, így növelhetjük az orgazmus arányos népi elosztását, így keverhetünk bele mindent egy rövid utálatos írásba, aminek se füle se farka, csak szaga, és így érhet hirtelen véget, mint az utolsó utáni elsõ délután elõtti ítélet,

már utálom az egész álneves szakirodalmat, te együgyû álneves vámpír-idióta álszamár, hagyd magad végre ráébredni a saját vakságodra, mint ez a kis kulipintyós ellen-képzelet-gátfestmény, töfj kisportolt babacicám ameddig töfni tudsz, abban van a neo-poszt-transz-multivitamin, Amen!

Monty Cantsin mai dátum: ?????!!!!! idõjárás? szél? szagok?