A szervezõk az idén Michelangelo Pistolettó t kérték fel mûvészeti igazgatónak, aki a Big Social Game (Nagy Társadalmi Játszma) címet adta az eseménynek, és az így adott kontextushoz keresett munkatársakat, illetve mûvészeket. A képzõmûvészeti kiállítás kurátorai a c.a.l.c. mûvészcsoport, Giacinto di Pietrantonio és Corinne Diserennes voltak. A biennálé fõszponzorai az Európai Unió, Torino önkormányzata, Piemonte megye és a FIAT.

A kiállításnak volt két hagyományos szekciója, ahová a kurátorok a szociális kontextushoz valamilyen formában kapcsolódó, kész munkákkal hívtak meg mûvészeket, sokban támaszkodva többek között a tavalyi Tiranai Biennálé kiállítóira. A BIG Torino egyik hagyománya továbbá a BIGguest szekció, ahol az idén az Internet volt a vendég. A meghívott mûvészek elõzetesen – még 2001-ben – a helyszínen tanulmányozhatták a helyi viszonyokat, hogy a projektjeikkel szorosabban kapcsolódhassanak a kontextushoz, illetve arra bíztatták a kollaboratív-interaktív projektek alkotóit, hogy a biennálé teljes idõtartama alatt a helyszínen tartózkodjanak.

A kiállítás olasz sajtóvisszhangja meglehetõsen ellentmondásos volt. Fõleg a jobboldali sajtó részérõl érkeztek támadások, de a mûvészeti szaklapok is kevesellték a `látnivalót'.

Az alábbiakban Omi Sheiderbauerrel, Teresa Alonsóval, a c.a.l.c. mûvészcsoport tagjaival, a BIGguest szekció kurátoraival beszélget Erhardt Miklós és Dominic Hislop.

– Dominic: Volt ezelõtt kurátori tapasztalatotok?

– Omi: Isten õrizz, ez az elsõ! (nevetve) És az utolsó.

– Teresa: Talán neked. Én még szeretnék... Valójában ez egy olyan év lett volna, mikor leállunk, hogy lássuk, merre lehetne tovább lépni. De aztán jött Michelangelo felkérése és belevágtunk, mert arra gondoltunk, hogy ez a legjobb módja annak, hogy elgondolkozzunk, hogy elhelyezhessük a magunk munkáját valahová, s közben másokét is megismerjük – szóval tanulni szerettünk volna.

– Miklós: Mit tanultatok Torinóban mûvészként, illetve kurátorként?

– O.: Annyit tudtam, hogy döntéshozóknak kértek föl minket, hogy döntsünk a tematikáról, a tartalomról, projektekrõl, de azt hiszem, kezdetben nem tudatosult bennünk kellõképpen, hogy mennyire világosan kell fogalmaznunk ebben a kontextusban, a Big Social Game kontextusában, hogy a késõbbiekben ne termeljünk ki problémákat. Nem mértük föl kellõképpen, hogy mennyire érzékeny a politikai helyzet jelenleg Olaszországban. Tudtuk, hogy a mûvészet képes lehet provokálni, inspirálni, de nem akartunk nézeteltéréseket a mûvészekkel.

– M.: Mi volt az eredeti szándékotok a BIGguest szekcióval és mennyire vagytok megelégedve az eredményekkel?

– O.: A bigguest.net abból a feloldhatatlan problémából született, hogy milyen országot hívhatnánk meg vendégnek a Biennáléra². Egyáltalán nem ismerünk ugyanis olyan mûvészeket, akik reprezentálhatnák a nemzetüket. Ehelyett azután azt mondtuk Michelangelónak, hogy talán az Internet lenne a legjobb választás, nem is annyira provokatív szándékkal, mint inkább azért, hogy mindenhonnan meghívhassunk embereket, õ meg azt mondta: „Remek, gyerünk, csináljuk!" Ez az egész `Big Social Game' dolog olyasmit jelentett nekünk, hogy `Mínusz egy Biennálé'.

Mi szerettünk volna lenni az Anti-Biennálé. Egy új modell. Nagyon ambiciózusak voltunk. Mind azt mondtuk, hogyha sikerül elég radikálisnak lennünk és olyan embereket hívunk meg, akik nem pusztán kapcsolódnak a társadalmi kontextushoz, vagy nem csak gondolkoznak arról, de szeretnének változtatni is a dolgokon, akkor kialakíthatunk egy új biennálé-modellt. Olyan embereket kerestünk, akik miközben kapcsolódnak a szociális szférához, a fizikai megjelenés és az interaktivitás szintjén is izgalmas dolgokat csinálnak – tehát akik vállalják azt a kockázatot, ami az interaktivitással mindig jár, azt hogy a dolog valóban mûködik-e.

– D.: Hogyan hasonlítanád össze ezt a biennálét a többivel, mondjuk a Velencei Biennáléval?

– O.: Azt hiszem, a mienk kockázatosabb. Mi 'Big Social Game'-et csináltunk, Szeemann meg 'az emberi faj fennsíkját' ('The Plateau of Human Kind'). Mi a földön vagyunk, õ meg a mennyben. Ez mindent elmond. Ne érts félre, nagyon tisztelem õt azért, amiket régen csinált...

– D.: Mit csináltatok másképp, ahhoz képest, ahogyan egy kurátor dolgozik?

– O.: Az elsõ gondolatunk éppen az volt, hogy most végre megpróbálhatunk úgy dolgozni, ahogy mindig is szerettük volna, hogy a kurátorok dolgozzanak. Azt mondtuk: „Gyerünk, legyünk kicseszett jó kurátorok!" Nyílt emberek, nem olyanok, mint ezek a kis istenek, akik senkinek sem árulják el, hogy mások mit csinálnak.

– T.: És még ezzel együtt is meg voltunk lepve, hogy mit is jelent kurátornak lenni... Egyszerûen bedobnak néhány nevet, aztán kész, majd eljönnek a megnyitóra. Mindig úgy gondoltuk – e nélkül a tapasztalat nélkül is –, hogy amíg a kurátori rendszer nem változik meg, a mûvészetnek is kevés a reménye. Fölösleges, hogy a mûvészek új dolgokkal kísérletezzenek, ha a kurátorok továbbra is ebben a rendszerben dolgoznak.

– O.: Azt hiszem, a kurátornak át kellene alakulnia egyfajta közvetítõvé...

– T.: ...vagy kommunikátorrá – mert ezek az emberek általában végtelenül rossz kommunikátorok.

– O.: Mindenek elõtt ki kellene alakítaniuk a kapcsolatot azok között, akiket meghívnak, hogy lehetõvé tegyék az együttmûködést. Legelõször is az olyan mûvészek számára, akik nincsenek ehhez hozzászokva. Nem hiszem, hogy mûvész az, aki mindig egyedül akar lenni, magában akar dolgozni és kijelentéseket tenni. Legalábbis nem ebben a kontextusban.

A Cavallerizza, a BIGguest helyszíne. A tér közepén kiképzett aréna a heti rendszerességgel megrendezett nyilvános viták helyszíne, melyek a BIGguest projektjeihez, illetve a kiállításon felmerülõ kérdésekhez, problémákhoz kapcsolódtak.

– M.: Hogyan építettétek fel a munkátokat, milyen döntéseket hoztatok?

– O.: Az elsõ döntésünk, még a projektek kiválasztása elõtt az volt, hogy létrehozzuk a projectpool-t³, hogy a munkák együtt fejlõdhessenek. Ebbõl azután nagy zûrzavar származott, mert a mûvészek elkezdtek együtt dolgozni, s mivel mások munkáiból új ötleteket kaptak, elkezdtek megváltoztatni dolgokat az eredeti projektjükben. A másik gondolatunk az aréna volt, mert különben hogyan találkoznánk a `Big Social'-lel? Mikor elõször láttuk a kiállítás helyszínét, nagyon nagy fejtörést okozott, hogy hogyan lehetne kevésbé hierarchikussá tenni, miként lehetne elérni azt, hogy a monumentalitásával ne nyomja el a kiállított munkákat. Végül maga a tér mondta meg, mire van szüksége. Csináltunk egy vázlatot, és Michelangelo rögtön odaadta az építésznek, pedig akkor már volt egy létezõ terv. Ez az aréna, vagy agora arról szól, hogy a mûvészeknek egyre gyakrabban megadják a keretet is, amelyben kommunikálhatnak, amit a késõbbiekben megtölthetnek tartalommal – tehát, felelõsséget vállalnak azért a rendszerért is, amit a munkájukkal kitöltenek. A projectpool meg az aréna mûködõ modellek lehetnek a továbbiakban.

– T.: Én azt tanultam ebbõl az egészbõl, hogy a szólásszabadság az Interneten, meg a társadalomban nem ugyanazt jelenti. A valós tér nem bírja el az árnyaltságot. A másik, amit megtanultam, az az, hogy az Interneten nagyon könnyû manipulálni az információt. Mindig abban bíztam, volt egy a naiv reményem, hogy ezek jobb emberek, nem játszanak piszkos játékokat... Szóval, hogy becsületesebben állsz hozzá a témákhoz... komolyabban, õszintébben..., de azt vettem észre, hogy errõl szó sincs. Ugyanaz a média-játék folyik, mint máshol, vagy sztár leszel, vagy nem. Ugyanaz az ügy.

– O.: A neten jobban el lehet rejtõzni...

– T.: Ugyan! Miért lehetne?

– O.: Csak arra gondolok, amit az rTMark csinált, ez az olcsó trükk az e-toy-jal⁴ szemben – szemtõl-szembe nem merték volna megtenni, csak így, hogy megvolt ez az anonim net-tér, amit használhattak.

– T.: Azt gondolom, hogy az Interneten az most a legfontosabb tendencia, hogy a mûvészet és az aktivizmus összenõtt. Szóval a problémáinknak ahhoz is köze van, hogy ez a dolog milyen negatív és pozitív tapasztalatokkal jár, vagy hogy hiányoznak a tapasztalatok azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet együtt kezelni ezt a két dolgot. Milyen messzire mehet a mûvészet, hol szûnik meg mûvészetnek lenni, és hol kezdõdik a politika, hol van a megfoghatatlan gát vagy kapcsolat a két dolog között?

– M.: Most hol van éppen, mit gondolsz?

– T.: Nem tudom. Azt se tudom, hogy fontos-e használni azokat a direkt politikai felvetéseket, amiket a mûvészet most kitermel – egyáltalán nem vagyok benne biztos.

– O.: Szerintem ott van a probléma mûvészet és aktivizmus között, hogy a mûvészek többet tudnak a politikáról és az aktivizmusról, mint a politikusok és aktivisták a mûvészetrõl. Ezek a fiúk, akikkel bajaink voltak⁵, nem akarták észrevenni, hogy nekünk mûvészeti bajunk volt azzal, amit csináltak. Elsõsorban is a c.a.l.c.-nak volt mûvészeti jellegû problémája az „Everyone is an expert" szlogennel, mert ez, amennyiben a projekt homlokára ragasztják, nagy mértékben gyengíti azt. Másfelõl pedig, politikai értelemben, ha bevándorlókkal, clandestinikkel akarsz együtt dolgozni ezzel a jelszóval, akkor senki sem fog közelebb menni hozzád, csak míg el nem tudják olvasni a szlogenedet, mert félnek.

Dominic Hislop, Erhardt Miklós Re: route - Kollaboratív fotóprojekt/installáció, on-line. Harminc bevándorló, politikai, gazdasági menekült köztéri fotói, térképvázlatai és kommentárjai az általuk ismert Torinóról. (http://reroute.c3.hu - a website a c3 Kulturális és Komminikációs Központ közremûködésével készült)

– T.: Egyszerûen azt gondoljuk, hogy a dolog már nem így mûködik, ezekkel a politikus kijelentésekkel. Ez egy ódivatú reakció. Éppen az ellentétes reakciót generálja, mint amit el szeretnél érni.

– O.: Mindig mondtuk, hogy a projektjük maga egy hatalmas, nagyon konstruktív kritika, amelynek nincs szüksége arra, hogy megosszon. Miért kell valami olyat bedobni, ami elveszi ezt a lehetõséget? Ez már nem mûvészet, szerintem. Ez propaganda. Ha a véleményemnek meg kell egyeznie a mûvész véleményével ahhoz, hogy megközelíthessem a munkáját – az inkább tûnik propaganda-gépezetnek, és nem mûalkotásnak.

– D.: Valójában ennek a projektnek nem volt szüksége ilyesmire. Nagyon izgalmas és jó volt az anélkül is. Ha valaki közelebb ment volna hozzá, és elgondolkodott volna rajta, hogy mi a helyzet ezzel az információcsere-dologgal⁶ , akkor abból levonhatott volna esetleg következtetéseket, megváltozhatott volna valami a gondolkodásában, a viselkedésében, de ha az elsõ dolog, amit meglátnak, az ez a szlogen, akkor egybõl meg van határozva, hogy a projekt meddig megy el, hova irányul, szóval kizárod a kíváncsiságot. Olyan ez, mint egy figyelmeztetés, mindjárt a bejáratnál: csak azok menjenek be, akik egyetértenek. A legjobb pedig, ami egy projekttel történhet, az, ha valahogy nyitott marad. A mûvész persze közben tudhatja, hogy mi a szándéka, de mégis úgy mutatja be a közönségnek, mint valami kevésbé definiált dolgot, hogy az emberek anélkül léphessenek kapcsolatba vele, hogy valaki diktálná nekik, mit kell gondolniuk, és mit kell tenniük. Az emberek szívesen beszállnak valamibe, amiben kreatívak lehetnek, míg az „Experts..." szlogenje lezárja az utat, megmondja, hogy mirõl kell szólnia ennek a részvételnek. Nem szívesen mondanék olyat, hogy ez mûvészet, vagy nem mûvészet, csak hát a számomra ez a szlogen, amit egy jó projekthez kapcsoltak, valahogy rossz projektté, kicsit rossz mûvészetté teszi azt.

– M.: A mûvészek általában tudatában vannak az idõhiánynak –- az e-toy is, szóval ez nem csak az „Everyone is an expert"-re érvényes –, tehát propaganda-eszközöket használnak, mert tudják, hogy ha nem sikerül megragadni a nézõket a bejáratnál, akkor nem fogja õket érdekelni, amit csinálsz.

Les Assembleurs du Vide: Archi-texture Kollaboratív installáció a Giardini Reali-ban, 40000 egyforma padlólap felhasználásával.

– T.: Mindez a kontextustól is függ. Mint a Tal Adler projektjénél⁷, aki éppen most ad egy partit Izraelben, Jeruzsálemben. Ott és most – ez egy nagyon is politikus projekt, és nagyon igaza volt, mikor megkérdezték egy interjúban, hogy miért nem foglal állást a politikai helyzettel kapcsolatban, hogy mi legyen a megszállt területekkel például, és azt felelte, hogy neki mindenkire szüksége van, mert ha közvetlen politikai nyilatkozatot tesz, akkor az emberek 75 százaléka nem fog odafigyelni rá. Más modellekkel, más eszközökkel akar az emberekhez fordulni.

– M.: Ezt csinálja az e-toy is.

– O.: Igen. Az e-toy nagyon sokat játszik a branding, a marketing elemekkel, a tömegtájékoztatás modelljeivel, de ha megnézed az itteni projektjüket, mindezt úgy teszik, hogy közben nagyon fontos kérdéseket vetnek fel, többek között a gyerekek jövõjével, pontosabban a gyerekek és a média jövõjével kapcsolatban, mivel a gyerekeket a média egyre jobban kizsákmányolja, õk a nagy üzlet, mindinkább rájuk összpontosul a figyelem. Csak nézz rájuk, úgy néznek ki, mint valami bábok, akik most pattantak ki egy videóklipbõl. Ezek a gyerekek naprakészek a divattal, a márkákkal kapcsolatban – tiszta õrület. Mert folyamatosan, rendkívül erõsen manipulálják õket. Az e-toy valahol ugyanazt a nyelvet használja, de egy tökéletesen más irányba viszi el a dolgot, hogy tudatosítsa a gyerekekben az egész szarságot, ami folyik⁸. Szerintem nagyon fontos, hogy a mûvészek ezt tegyék – nem tudom, ki más tehetné még? Lehet, hogy felületes vagy naiv dolog, de azt hiszem, minden meghívott projekt ugyanarra fut ki, ezt pedig úgy tudnám megfogalmazni, hogy „Az életminõség javítása helyi szituációkban". És azt is szeretem, hogy ezek a megközelítések mennyire különbözõek, mennyire individuálisak. És amit még jobban szeretek az az, hogy ezek az emberek ezt ki is mondják – mert a mûvészek ezt általában nem teszik, hanem csak olyasmiket mondanak, hogy „magamnak csinálom, nem érdekel, mások mit gondolnak". Akikkel dolgoztunk, nem maguknak csinálják a dolgokat. Együttmûködnek, hogy változtassanak valamin. És ez újra egy jó kiindulási pontnak tûnik, mert volt ugyan egy társadalmi mozgalom a hatvanas években, de aztán az ideológiai szörnyûségekbe torkollott. Azt hiszem, mára érettebbek vagyunk, és jó projekteken dolgozunk.

etoy DAY-CARE: A Torino fõterén fölállított két narancssárga etoy konténerben hat és tizenkét év közötti gyerekek tölthettek feledhetetlen napokat. Az etoy tagok vezetésével, speciális Lego-k, kompjúterek és videókamerák segítségével olyan filmeket készítettek, melyekben az etoy-hõsök gyõzedelmeskednek a dollárszemû kapitalisták összeesküvésén. A filmek egész éjjel futottak a konténer kivetítõjén. (www.etoy.com)

– D.: Csak egy dolgot szeretnék említeni, amit veszélyesnek érzek, ahogyan t.i. a mûvészcsoportok a csoport-identitásukkal operálnak. Nagyon erõsen az elõtérbe helyezik. Tudom, hogy az e-toy azért csinálja, hogy ezzel is modellezzék a rendszer képzõdményeit, de azért akkor is veszélyesnek tartom az ilyen ön-promóciót. Ahogy egy demonstráción is, mikor a szocialista párt, vagy bárki más, kijön egy transzparenssel, aminek a tartalmával még egyet is lehet érteni, mondjuk, de a hátulján ott van a párt logója, akkor úgy érzed, hogy itt valamit még el akarnak adni neked ráadásként, és ez visszatart a részvételtõl, az anonimitásnak ez a hiánya.

– T.: Ez a mûvészeti rendszer miatt van így.

– M.: Az egész rendszer, a brandoláson, márkásításon alapuló kapitalista, vagy posztkapitalista rendszer így mûködik, és ezt másolja a mûvészeti rendszer. Mondhatjuk persze, hogy az egész a hatékonyságról szól, hogy erõsebbek, koncentráltabbak lehessünk, hogy több helyre meghívjanak, hogy több pénzzel rendelkezhessünk, hogy hatékonyabban kommunikálhassunk. És erre nemigen tudnék mit válaszolni, de akkor is veszélyesnek tartom, és nem igazán hiszem el. Különben is egy kicsit szkeptikus vagyok ezeknek a dolgoknak a valódi hatásával kapcsolatban. Ha már az „Everyone is an expert"-nél tartunk, amely Joseph Beuys híres szlogenjének a parafrázisa, hát Joseph Beuys volt mondjuk az a mûvész, aki leginkább törekedett arra, hogy a társadalmi valóságot változtassa meg, de a hatása mára szinte semmi. Nem a mûvészekrõl beszélek, hanem a társadalmi valóságról.

Samantha Longoni, Martin Roth / Belleville Etni-Cittá - Interaktív installáció a Via Milano egyik portáljában. Hetenként más és más, a migrációval, multikulturalizmussal, munkavállalással stb. kapcsolatos kérdésben a közönség igennel és nemmel szavazhatott, azaz az „igen", illetve a „nem" oldalon készíttethette el a fotóját. Az így kapott adatok szolgáltatják az on-line vita alapját. (www.etnicitta.it)

– T.: Azt hiszem, jóval következetesebbnek kell lenni, erõsebben kell koncentrálni a lokális szintre, ha változtatni akarsz.

– O.: Beuys túlságosan globalizáló volt. Meg egyre inkább egy trónra, egyre magasabbra ültette magát. Miklulást csinált magából. A kérdés, amit mindig föl kell tennem magamnak, hogy van-e valami az individualitáson túl? Mert amit eddig láthattunk, nem volt túl, még ha úgy is tûnt – mind reakciós volt a maga módján, valami kollektivista dogmához fordultak vissza, nem az evolúcióhoz, és ezt végtelenül érdekes kérdésnek találom, hogy van-e valami a mûvészi individualitáson túl? Mint tapasztalat, nem mint dogma, persze. Egyre inkább érzem, hogy ez a csoport, ahol dolgozunk, a lehetõ legjobb dolog, ami történhetett velem, mert sokkal többet tanulok, mint egyedül tenném – néha úgy érzem, hogy átalakultam valami kollektív lénnyé, mikor mondok valamit, úgy érzem, mintha mi mondtuk volna, vagy ha van egy ötlet, nem tudom, hogy kinek az ötlete volt, és nem is érdekel. Beuyst pedig nagyon érdekelte, és ez nekem egyre kevésbé tetszik. Különös, hogy a húszadik század legnagyobb mûvésze – ez volt a titulusa könyvek ezreiben – mintha nem lenne többé köztünk: eltávozott.

– D.: Meg elég homályos és mûvészies is volt. Szóval ezek a projektek itt nem olyanok. Nem mûvésziesek. A BIGguest projektjeinél inkább az lehet a közönség baja, hogy nehéz ezeket a dolgokat mint mûvészetet definiálni. Azt hiszem, ez jó dolog. Egy jobb lépés. Jobb a nem mûvészet kategóriájába tartozni, mert akkor közelebb vagyunk a való élethez. Nincsen, ami aktiválja a mûvészettel szembeni fenntartásokat: „Ez olyasmi, amit nem értek, amihez nincs közöm...".

– M: Ez a fajta, pátoszmentes mûvészet – úgy tûnik – elég nagy veszélyben van, mert mostanában újra a sztároké a terep

– T.: Sok függ a lokális politikai helyzettõl is. Ha körülnézel, az együttmûködésre épülõ, társadalmilag elkötelezett mûvészet nagyon fejlett Németországban, meg az északi országokban. Spanyolország hátul kullog, de még csak 30 éve szabad...

– O.: Nagy-Britanniát például a Satchi fivérek tökéletesen korrumpálták, õk nyomatják az individuális mûvészetet.

– D.: Nagy-Britannia nagyon cinikus a nagyon ártatlan és nagyon õszinte megnyilvánulásokkal szemben. Az elmúlt húsz évben nehéz volt olyan tiszta szívû megállapításokat tenni, ahogy azt Beuys csinálta, mert egyszerûen kiröhögtek volna. Ez különben a baj a brit politikai aktivizmussal is: a fiataloknak egyszerûen ciki közvetlen kijelentéseket tenni olyan dolgokkal kapcsolatban, amikben hisznek. Csak az utolsó öt évben kezdett az aktivizmus kicsit kreatívabbá válni, olyan akciókkal, mint a „reclaim the streets" tüntetések⁹, szóval egyre kreatívabban hoztak létre nyilvános szituációkat. Meg az Internet is arra vezet többek között, hogy egyre heterogénebb módokon történjenek változások. Nincs egy vezetõ, nem igazán van ideológia, hanem az Internet hozza össze valahogy a dolgokat. Az „Everyone is an expert" is így került be a mûvészetbe: aktivisták voltak, akik kreatív aktivizmust mûveltek¹⁰, ami mûvészetként is mûködik...

re-p/m.ash logicaland - Interaktív on-line installáció. Három dimenziós tájkép, fiktív forgatókönyv, melyet valós számadatok generálnak: társadalmi statisztikák, demográfiai mutatók és piaci adatok. A gazdasági tényezõk és a társadalmi erõk vizuálisan megjelenített viszonya változtatja arányaiban a világtérképet. Az adatok folyamatosan újulnak. A nézõ is elkészítheti, elmentheti a maga ideális „együttállását". (www.logicaland.net)

– M.: Eddig nem vettem észre az aktivizmusban túl nagy kreativitást, de elég rossz helyen lakom.

– O.: A legfontosabb, amit a mûvészetnek meg kell védenie az aktivistákkal, az akadémikusokkal, akárkivel szemben, az az önmegvalósítás. Aki jól fõz, lehet mûvész. Mindenki megmutathatja valamiképpen, hogy milyen kiváló ember. Lehet, hogy nem bánik jól a nyelvvel, de mondjuk kiválóan táncol. Hiper-pluralitás: annyi út van, amin a mûvészethez közeledhetsz, vagy Istenhez, ahogy egy-két évszázaddal ezelõtt mondták volna. Errõl van szó.

– T.: Azt hiszem, egyetértek Dominickel, hogy nem fontos mûvészetnek nevezni.

– O.: Ezzel próbálkoztunk, és azt hiszem, nem is sikerült rosszul. Szerettük volna ezt a Nagy Társadalmi Játszmát valahogy hiper-plurálissá tenni, meg ellentmondásossá, kétértelmûvé, õrültté. Mindenhol meg akartuk törni a rendet, nem akartunk egységes képet adni.

– M.: Olvastam egy cikket egy szélsõjobboldali lapban. Valami ilyesmi volt a címe, hogy Az ízléstelenség apoteózisa.

– T.: Igen, ez tipikus. Sosem mélyítenek el egyetlen információt sem, csak ítélkeznek eszement módon. Minden egyes sajtótájékoztatón, meg a megnyitó fogadáson is elmondtuk mindenkinek, hogy itt vagyunk, Pistoletto is itt van, van egy aréna, ahol meg lehet beszélni a kérdéseket. Mindenrõl lehet beszélni: amit nem értenek, amitõl sértve érzik magukat – de az égvilágon senki sem jött oda egyikünkhöz sem, hogy megkérdezzen bármit is. Különben egyszerre támadnak minket szélsõjobbról, meg szélsõbalról is, tehát jól csinálunk valamit. Mintha mind a két oldal félne attól, hogy mi közvetlenül próbálunk beszélni az emberekhez.

– O.: Igen, hogy kihúzzuk a show-t a lábuk alól...

– D.: Volna még egy kérdésem, azzal a felhívással kapcsolatban, amit a mûvészeknek küldtetek szét, a felkéréssel, hogy ássák bele magukat Torino társadalmi kontextusába. Nektek megvan a magatok hosszútávú `élet-projektje'<sup>11</sup> Spanyolországban, ahol a helyi közösséggel szimbiózisban dolgoztok... szóval hogyan lehetne összevetni ezeket a különbözõ helyzeteket: benne élni egy közösségben, és úgy dolgozni, vagy `nemzetközi' mûvésznek lenni, aki rövid idõre érkezik ide, hogy hozzászóljon a helyi társadalmi kérdésekhez, majd megy is tovább? Lennie kell itt valami nagy különbségnek, még akkor is, ha mind a kettõt remek dolognak tartom. Mit gondolsz, milyen problémákat vethet mindez fel?

– T.: Világos, hogy nem juthatsz el ugyanarra a szintre, de a munkád adhat egy impulzust. Bízom benne, hogy sok projekt folytatódni fog lokális szinten, ahogy erre konkrét példák is vannak.

– O.: Nemcsak reméljük, de ebbe az irányba próbáljuk mozgatni a dolgot. A könyv, amit szeretnénk megcsinálni, az is arról szól, hogy továbbviszi a projekteket, mert nem szeretnénk halott ügyekbe energiát fektetni, dokumentálni. És, csak hogy visszakössek a kérdéshez, remélhetõleg a könyv képét fogja adni ennek a network-nek is, olyan lesz, mint egy hyperlink a mûvészek között.

– D.: Nekem az volt a legfontosabb, hogy sok olyan emberrel találkoztam, akik projekteken dolgoznak, és nem kizárólag ön-promóción. El tudom képzelni, hogy más biennálékon inkább jelen van egy kompetitív fíling, hogy azt nézed, hogy mások hol tartanak a karrierjükben. Szóval sokkal inspiráltabbnak érzem magam, mint bármikor az elmúlt években.

– O.: Személy szerint én is azt tartom a legfontosabbnak, hogy kezd betelni a telefonkönyvem. Rengeteg izgalmas emberrel találkoztam, kötni tudom ezeket az embereket, a projekteket egymáshoz.