A kereszt: találkozás. Minek a találkozása? Világoknak és nézõpontoknak. Találkozás az elmúlással.

A többé nemtalálkozással. Schmal Károly a kiállítás megnyitója után kicsit izgatottan, mégis megnyugtatóan, hihetõen, de kérdõjeleket hagyva megjegyezte: Az nem lehet, hogy a halálé az utolsó szó. Mosolygott.

Azért más errõl gondolkodni, szorongani tõle egy életen át, más brutálisan szembesülni a ténnyel, hogy „vége lesz" – mint felvenni egy keresztet, átkötni, kifeszíteni, falhoz erõsíteni, megvilágítani és átfesteni.

Ez más. Van, aki imákat mormol, ismétel. A folyamat monotonitásával áldoz és idéz. Létesíti az „Egy"-et.

Õ nem. A világ világosságában változtat, alakít, sejtet, játszik. A lét és a halál, a megváltás misztériuma körül sürög-forog, élvezettel, kedvvel.

Hogy lehet valaki egyszerre alázatos és fölszabadult? Ezt érzem Schmal Károly körül.

Schmal Károly Kiállítási enteriõr, 2002 • Fotók: Rosta József

Találkozás Schmal Károllyal

Egyszer csak ott találtam, abban a ferences közösségben, amelytõl édesanyám annyi erõt és szeretetet kapott.

Egy nagyon nehéz korszak után – egy másik, nagyon nehéz korszakban. Amikor, aki él, már megmártózott a nemlétben.

És azok, akik nem élnek, „beköszönnek".

„Túlvilági áthallások". Feltétlenül! – ez feltétlenül egyik szándékom… ilyen csatornákat építeni – mondta Károly, és… hogy, ami valóságos, azt látszólagossá, ami pedig látszólagos, azt valóságossá tegyem a képeimmel.

Jó, de ha nincs semmi kapcsolat az átmenet elõtti és utáni világ között?

Merjük elképzelni, hogy nincs!

A fájdalom bizonyos fokán az ajtók nyitva maradnak. A zsilip eltûnik. Az anyag, a test átlényegül.

Eloldoz. A test és a feszület elenged. A mûvelet, a lélek testtõl való megtisztulását eredményezi.

Milyen jó mégis találkozni! Személyesen.

És az ajtók nyitva maradnak. És a mûvelet belül zajlik. Csöndben, elevenen.

Találkozás… magammal

Ügyetlenül valami szeretetféleséget sugárzok.

Nincs rá vevõ.

Üres kiállításokon, néptelen városokban, zajos termekben… néha kiteszem magam a sorsnak… használjon.

Amikor keresztet látok, akkor az egy kulturális hagyomány, egy erõs szimbólum erejével hat rám.

Ha az alapmotívum egy kereszt, akkor minden mûvelet, ami vele megtörténik, amit általa magamban végrehajtok, vagy végrehajtanak rajta, az egy külsõ, harmadik tényezõvel végrehajtott mûveletként jelenik meg. És ez nem csupán az anyag.

Akármennyire megvan, aki elõhívta, azért az egy meghívott üzenet.

Se nem a mûvészé, se nem a nézõé. Mégis, valami közösé.

Ez a mûvelet: a találkozás.