,,A hagyományos fényképezés átalakulásába szeretnénk beavatni a látogatókat" – mondta Wendy Watriss, a 2002. márciusában lezajlott, kilencedik houstoni FotoFest mûvészeti igazgatója, aki szerint –a mai fotómûvészet egyik legszembetûnõbb fejleménye az ezüst-zselatin kép áthelyezõdése a `rögzítetlen közvetítõ közeg' képlékeny terébe". Az egy hónapon át tartó kiállítás 15 rendezvényére 128 kiállítóhelyen került sor. Harminc kiállítást a FotoFest rendezett, míg a többit múzeumok, galériák, non-profit szervezetek és vállalati szponzorok. Classicism and Beyond összefoglaló címmel klasszikus és kortárs fotó egyenrangú módon jelent meg. A rendezõk a mai fotókultúra sokszínûségét, technikai gazdagságát kívánták bemutatni.

– Ébli Gábor: A történeti anyag fõ bemutatóját a kora huszadik századi ,,festõi fotó", az akkoriban világszerte elterjedt piktorializmus orosz változata adta. A látvány finom, érzéki megragadására törekvõ fotózást a harmincas évek szovjet kultúrpolitikája burzsoá dekadenciának bélyegezte és betiltotta. Hogyan jött létre ez a mostani kiállítás?

– Eperjesi Ágnes: Errõl az anyagról – különösen Nyugaton – nem is lehetett tudni. Mihail Goloszovszkij orosz mérnök a hetvenes években kutatta fel e mûveket. Magángyûjteménye adta a houstoni kiállítás javát. A további négy, klasszikus anyagot felölelõ kiállításon a társadalmi érzékenységû dokumentumfotó szerepelt.

Aczél Márta Tál, 1935 k.

– A FotoFest másik meghatározó kérédéskörét a hagyományos fotó mai feloldódását, alkalmazásainak megsokszorozódását egy átfotgó válogatás mutatta be New Technology and Mixed Media címmel videóvetítéseken, internetes mûvészeten, disc jockey perfor-manszokon, digitális nyomatokon és fényszobrokon keresztül. A FotoFest alapján merre tart ma a nemzetközi fotó?

– Az az igény, hogy a fotómûvészet határai kitáguljanak egyértelmûen érzékelhetõ. Ebbõl a szempontból a Blumenthal Sheet Metal címû csoportos kiállítás volt a legizgalmasabb. Az orosz piktorializmussal együtt ez jelentette a fesztivál gerincét. Egyenrangúként állították ki a technikai, esztétikai értelemben klasszikus képeket, s a kamera jelenlétére nem feltétel nélkül építõ, az izgalmas installálást a képek egyenértékû velejárójának tekintõ fotográfiát.
A klasszikus értékek és a friss kísérletezõkedv egymást feltételezõ jelenléte egyben a rendezõk állásfoglalását is kifejezte a fotó helyzetével kapcsolatban. Az, hogy az új ötleteken alapuló mûvek mûvészetnek tekinthetõek-e vagy nem, piaci értelemben sem kérdés. Az talán megfogalamzódhat néhány fejben, hogy mindez fotómûvészet-e vagy sem, és hogy miért kell ezeknek a mûveknek épp a fotómûvészet világába ,,beletaposni".
Ez az új utakat keresõ mûvészet nem szenved identitásválságban, nem szeretne mindenáron a hivatalos fotómûvészet részévé válni. A klasszikus fotómûvészet érzi úgy, hogy szüksége van a vérfrissítésre. Elemi érdeke, hogy minden, ami a fotóval akár távolról is kapcsolatba hozható, valóban része legyen a fotós életnek. Minden mûvészeti ág igyekszik belülrõl is tágítani a maga határait: átfedések, határesetek nem csak külsõ hatások kényszerítõ ereje révén jönnek létre. Nem fordulhat elõ, hogy egy mûvész, mivel mások nem tudják a megfelelõ címkével ellátott polcra felültetni, két szék közt a pad alá esik. Inkább az ellenkezõje történik, az, hogy mindkét terület szívesen látja.

Paul Smith Free Fall, 2000

– Paul Smith londoni mûvészé volt az egyik legkiemelkedõbb munka, a már említett Blumenthal Sheet Metal címû kiállításon. Akció címû sorozatának õ a fõszereplõje. Supermanként veti ki magát kisrepülõgépbõl, fúrógéppel a kezében, ugrik át egyik épületbõl a másikba sok emelet magasságban, James Bond-ként ér földet ejtõernyõjével – mindig bevetésre készen. A digitális manipuláció szinte minden lehetõségét kihasználta. Átvilágítós felületekre kasírozott, duratrans nyomatai hatalmas fémkeretekben a mennyezetrõl lógtak le úgy, hogy a nézõpontunk azonos volt az önarcképeket felvevõ kameráéval. A Zone V. csoport mosó-szárítógépek szûrõin fennakadt, elnemezesedett háztartási hulladékból nyeri munkái alapanyagát: textilszálak, haj, szõr, párnatoll, zsebkendõ, aprópénz, buszjegy, mind belekeveredik ebbe az anyagba. Ebbõl a nemesnek éppen nem nevezhetõ anyagból készítik nagyon is elegáns szabásvonalú ruhakölteményeiket. A ruhákról készített divatfotók és maguk a ruhák is ki voltak állítva. Gyönyörûek voltak a német Andreas Müller-Pohle japán arcokról készített videójából digitálisan kinagyított portrék. Az átható tekintetû, elmozdult arcok alján japán karakterek kalligrafikus sora állt, a katalógus szerint – nem világos, hogy hogyan – a mû filozófiai jelentésrétegeként.

Andreas Müller-Pohle Face Codes, 2099 (Kyoto, 1998_1999)

– Megfigyelhetõek-e ország-specifikus trendek?

– Nem kapott kiemelt szerepet egy-egy terület. Nem volt olyan mesterségesen felkorbácsolt érdeklõdés, mint amilyen mondjuk pár éve New Yorkban Kína iránt volt tapasztalható. Helyzeti elõnyükbõl kifolyólag sok latin-és dél-amerikai mûvész volt jelen. Az egyik külön megrendezett csoportkiállításukon szereplõ dél-amerikai mûvészek közül Alexander Apóstol nevét emelném ki. Lakótelepi épületekrõl készült felvételeken kiretusálta vagy vakablakká alakította az ablakokat. Bunkerszerû épületeket láttunk így, különös, erõs hangulattal.

Alexander Apóstol A Residente Pulido sorozatból, 2001

– Miben különböztek a kereskedelmi galériák kiállításai a non-profit, múzeumi bemutatóktól?

– Az eladhatóság egy kereskedelmi galériának létkérdés. Ezért ezekben a galériákban több volt a klasszikus értelemben szépnek nevezhetõ anyag. Együttmûködésekre is volt példa. A francia Georges Rousse például, akinek egy kereskedelmi galériában mutatták be hatalmas installációiról készített felvételeit, a FotoFest meghívásával néhány új, helyspecifikus installációt készített a belváros egyik régi, jelenleg használaton kívüli épületében.

– Milyen nem mûvészeti intézmények rendeztek fotós anyagokból kiállítást?

– Például a Holokauszt Múzeum, vagy a Gyermekmúzeum, de szerveztek tárlatokat egyetemek és könyvtárak is. Annyian látogatnak a városba a FotoFest miatt, hogyha sikerül épp arra az idõre fotókiállítást idõzíteni, akkor nagyon megemelkedik a látogatók száma. Több kiállítás csak lazán kapcsolódott a FotoFesthez, a Kortárs Mûvészeti Múzeumban például egy fantasztikus William Kentridge retrospektív kiállítást rendeztek.

– Volt-e külön tematikus fókusza a kiállításoknak?

– Nem volt. A ,,nõmûvészet" vagy ,,kisebbségi mûvészet" nem szerepelt külön kategóriaként úgy, amint az az elmúlt évtizedben másutt oly gyakran látható volt. A szervezõk a két végpont kijelölésével letették a maguk voksát, a többi kiállítást az intézmények maguk szervezték.

A FotoFest anyagi támogatást nyújtott sok intéz ménynek, egyébként pedig a koordinátor szerepét töltötte be. Mivel a siker miatt sok pénzzel rendelkeztek a támogatásra, szinte minden intézmény a részévé, szereplõjévé kívánt válni a rendezvénynek. Az önszervezõdés miatt áttekinthetetlen méretû esemény-halmazzá dagadt az egész. A rendezõk azonban a helyszínen és a katalógusban is jól súlyozták a lényeges dolgokat, s így végül nem maradt hiányérzete az embernek. Legfeljebb egy csomó kiállítást nem tudott megnézni.

– A FotoFest egyik csúcspontja a jótékonysági árverés volt.

– Több mint kilencven alkotó munkáit árverezte el a Sotheby's fotográfiai osztályának meghívott igazgatója. A nagy presztízsû árverésre mûvészek és galériásaik egyaránt adhattak be mûveket. Minden mû százdolláros kikiáltási árról indult. Andrej Csezsin orosz mûvész képe érte el a legmagasabb árat, 1900 dollárt. Az ötvendolláros belépõjegyekbõl befolyt pénz houstoni állami iskolák fotós projektjeit támogatja. Az eladások összege pedig a FotoFest külön eseményeinek finanszírozását és a Portfolio Review-ra meghívott emberek költségeihez való hozzájárulást segíti.

– Andrej Csezsin képét Anya Tish galériás adta be az árverésre. Tish-t közelebbrõl is megismerhetted, hiszen nála állítottál ki. Hogyan kezdõdött a kapcsolatotok?

– A párizsi fotóvásáron a Vintage régi magyar anyaga – Aczél Márta képei – keltették fel a FotoFest mûvészeti vezetõinek érdeklõdését. Õk indítványozták azt, hogy Tish bemutassa ezeket a képeket. Tish – aki lengyel származású, és Kelet-Európára szakosodott, mûfaji megkötöttség nélkül – feltétele az volt, hogy egy kortárs magyar mûvészt is kiállíthasson. Põcze Attila, a Vintage Galéria vezetõje intézett mindent. Én csak praktikus dolgokról leveleztem vele. A személyes találkozás végül nagyon megnyugtató volt, és nagyon jó viszony alakult ki.

– Mi volt a közös szál az Aczél Márta anyag és a tõled választott képek között?

– Aczél fotóin mindennapi tárgyak, konyhai eszközök láthatók. Az én kiállított képeim tárgya a leghétköznapibb házimunka. A nagyon eltérõ megfogalmazás miatt ez a közös szál a kiállításon már nem volt annyira látványos.

– Hogyan választottátok ki a kiállításra kerülõ képeidet?

– A Szorgos kezek sorozatból szeretett volna kiállítani. Küldtünk neki egy CD-t, amirõl kiválasztott néhány képet, többek között azt, amit azután a katalógusban és a meghívón is felhasznált. Ez a kép lett a kiindulópont. Megmondta, hogy milyen méretû képekre gondolt, hogy nagy képekbõl mennyi fér ki. Ezt figyelembe véve állítottuk össze a teljes anyagot, a saját belátásunk alapján. Végül három nagy képet, hat kisméretû, egyenként 4 db-os sorozatot, és a Szorgos kezek címû könyvet mutattuk be.

Eperjesi Ágnes Szorgos kezek, 2002

– Hogyan alakítottátok ki az árakat?

– Attilával tisztázták a minimum-árat, amit a helyszínen korrigáltunk. Körülnéztünk a többi kiállításon, és Tish úgy gondolta, hogy nyugodt szívvel emeli meg az itthonról küldött árakat.

A nagyméretû képeimet végül 1500 dollárért adta, ami egy erõs középárnak felel meg. A kép mérete, technikája, a kivitelezés minõsége és a galéria presztízse jelöli ki az ár kialakításának a játékterét. Ennél sokkal följebb csak úgy lehet menni, ha az illetõ mûvész már ismert, befutott híresség.

– Milyen sajtóvisszhangja volt a kiállításodnak?

– Az ArtPapers nevû mûvészeti folyóiratban közölnek hamarosan egy írást a helyszínen készített interjú alapján, õsszel pedig képek fognak megjelenni dupla oldalon egy másik újságban. Ezeket mind Tish szervezte.

– Hogyan szervezte meg Tish a kiállítás megnyitóját?

– Komoly erõfeszítéseket tett, hogy a FotoFesten a Portfolio Review miatt jelen lévõ prominens személyiségek ellátogassanak a galériájába. Sikerült elérnie, hogy a vendégek számára indított busz programjába bevegyék a kiállítás megtekintését. Ez megnyitó elõtti program volt. A megnyitóra a törzsközönsége jött el, és sok olyan ember, akit üzleti szempontok miatt tartott fontosnak meghívni.

– Miben különbözik az amerikai a magyar közönségtõl?

– Nagyon nyitottak és érdeklõdõk. Sok kérdésük volt, rengeteg asszociációjuk, és nem izgatta õket, ha mellétrafáltak. Ezenkívül vásárolnak is. Nem azért, mert gazdagok, hanem mert úgy gondolják, hogy eredeti mûvek nélkül nincs lakás vagy irodadekoráció. Nem posztert vagy naptárt raknak a falra. Ugyanúgy kimondatlan közmegegyezést követnek, mint mindenhol. Csak ott a közmegegyezés az, hogy eredeti ember vagy, eredeti ízléssel, ezért eredeti mûveket kell venned, nem pedig az, hogy Klimt vagy Van Gogh jó festõ, és nagyot nem hibázhatunk, ha posztereiket tesszük a falra szépen bekeretezve. A kortársak árai ráadásul teljesen elérhetõk. Nem kell jobban küszködni értük, mintha mondjuk egy új mosógépet akarnál venni. Ezért a megvásárolható alkotások piaca hatalmas. Az emberek nagy része nem befektetésként vesz kortárs mûvet, hanem azért, mert egyszerûen megtetszik neki, és örömét leli benne, ha hazaviheti.

– A FotoFest legmozgalmasabb eseménye a Portfolio Review.

– A mûvészek elhozzák a portfoliójukat, és múzeumigazgatókkal, kurátorokkal, lapszerkesztõkkel, fotófesztiválok vezetõivel és fotóügynökökkel találkoznak.

A mûvész és a szakértõ közötti találkozót a rendezõk igyekeznek elõre megszervezni, így a résztvevõk célzottan érkeznek. A legkülönbözõbb korú, nemzetiségû, szakmai múltú emberek gyûltek össze. Voltak, akik tanácsért jöttek, voltak profi fotósok, voltak, akik kiállításokkal akar ták betölteni a következõ két évet. A múzeumok, gyûjtemények ott a helyszínen vásárolnak. Rengeteg személyes kapcsolat alakul ki.

– Kik szerepeltek a ,,szakértõk" között?

– Többek között a Guggenheim Museum, a londoni Victoria and Albert Museum, a barcelonai Primavera Fotográfíca kurátorai, az Aperture magazin, a Camera Austria és sok más folyóirat szerkesztõi, valamint számtalan magángyûjtõ, reklámügynökség, állami intézmény vezetõje és kereskedelmi galériás volt a meghívottak listáján.

– Az ötlet sikerét mutatja, hogy hasonló vásárt tartanak ma már Torontóban, Buenos Airesben, Portlandben és európai városokban is, például Pozsonyban.
Mekkora volt a jelentkezés Houstonban?

– Az ötlet megszületése, illetve a rendezvény indulása 1986-ra datálódik. A cél az volt, hogy fórumot biztosítson alkotók és vevõk találkozásának, hogy hasonló érdeklõdésû emberek megmutathassák egymásnak a munkáikat és beszélhessenek azokról. Az akkor még csak néhány napos esemény ingyenes volt, ma két hétig tart, és napi háromszáz dollárba kerül. Mégis, több mint háromszáz ember gondolta úgy, hogy megéri odamennie. Jelentkezni nem kevesebb, mint másfél évvel az esemény elõtt kell. Ma már a beszélgetések hosszúsága is korlátozott, mindössze 20 perc. Az idõ közeledtére többször, hangosbemondón figyelmeztetnek. A következõ kör jelentkezõi amúgy is sorban állnak, és a gongütésre berohannak a színre. Egyetlen másodpercet sem akarnak elvesztegetni a megvásárolt idejükbõl. Akik nem jelentkeztek idõben, és nincs alkalmuk hivatalosan beszélni a fontos emberekkel, ebédszünet elõtt és az utolsó ülés után próbálnak lecsapni kimerült áldozataikra. Mivel az üzleti szándék egyértelmû, sokan kiállítási méretben hozzák a munkáikat: kiskocsin tolják gigantikus portfolióikat.

– Volt-e kiemelt vendége az idei portfolió vásárnak?

– A Bolgár kapcsolat címû kiállítás létrejötte nagyon tanulságos. Egy szófiai fotóegyesület (talán a Mai Manó és a Fiatalok Fotómûvészeti Stúdiója hasonlítható hozzájuk) kapta meg a lehetõséget, hogy néhány mûvészt delegáljon.

A FotoFest bérelt nekik egy nagyon szép kiállítóhelyet. Biztosították azt is, hogy a személyesen is megjelenõ, angolul beszélõ fotósok a Portfolio Review-n bemutathassák az egyesület által összeállított anyagokat. Így országuk kortárs fotójának szélesebb keresztmetszetét tudták bemutatni. Ilyesmit a magyarok is szervezhetnének: egy fõnek sok a napi 300 dollár, de egy intézménynek nem lehet gond összeszednie ennyi pénzt, és kurátori kiállítások szinopszisaival odaállítani.

– Lehetett-e tanulni más mûvészek önmenedzselésébõl?

– Sok mûvész elképesztõ vehemenciával képviselte önmagát. Ez sok energiát igényel, és a munka rovására mehet. A franciák ezt elegáns nemzeti ön-menedzseléssel oldották meg: bár a FotoFestre önállóan került be minden francia alkotó, az eseményt mégis közös fogadással köszöntötték. A diplomáciai háttérrel létrejött fogadáson külön kiemelték a fiatal mûvészeket. Nyilvánvalóvá tették, hogy büszkék országuk még ismeretlen tehetségeire is. A nagy nevekkel való közös említés remek propaganda volt.