A winchesteri katedrális északi kereszthajójában, a félhomályban öt papi reverendába öltözött, ám különös módon búvársisakot viselõ alak tûnhetett föl a katedrálisban sétáló embereknek márciusban. Az öt figura nehéz fizikai munka közben, cementes zsákot cipelve, ásóval, kõmûveskanállal a kezében merevedett meg tétován, egy bizonytalan mozdulatban. Fejükön a XIX. század „búvárdivatjából" ismert, négy kerek „ablakkal" ellátott nehézbúvár sisak, melybõl az ablakokon keresztül fény szûrõdik ki, és amely egy vezetékkel kötõdik a katedrális már megvilágítatlan, alulról alig látható 30 méteres boltozati szintjéhez. Az alakok mindegyike más-más munkafázisba fagyott, midõn a munkafolyamat, miként a mozdulat is céljavesztetté vált, amikor valamilyen erõ pillanatnyi megállásra és a beláthatatlan nehézségû, de feladhatatlan, a siker vagy eredmény esélye nélküli munka újragondolására kényszerítette õket. Szereplõit az erejüket meghaladó feladat teljesítése közben, a pillanatokra elõtörõ feladás, majd a munkába való beletörõdés közti pillanatban kötötte helyhez Kicsiny Balázs.

Mikor mindezt középkor-tudós, volt egyetemi tanáromnak elmeséltem, annyit fûzött hozzá: szegények. De vajon hogy kerülnek ide ezek az alakok, és mi dolguk itt?

1905. januárjában John Colson, a winchesteri katedrális építésze figyelmeztette a káptalant, hogy „kevés vagyis szinte semmilyen figyelmet nem fordítanak arra a nagyon komoly helyzetre, mely a szerkezet néhány részletét érinti, és ami, ha gyorsan nem veszik kézbe az ügyet, katasztrófához fog vezetni". A katedrális egyenetlen alapozása a boltozati bordák elmozdulásához vezetett, és 10-20 cm-es repedések keletkeztek a falban. A súlyos problémát valahogyan orvosolni kellett.

Elõször is harminc méter mély lyukat fúrtak a talajszinttõl a meszes márga szintjéig, melyen az alapozás feküdt. Bükkfagerendákat helyeztek el vízszintesen, és néhol keresztben is, két rétegben. További kilenc méter mélységben a márga tõzegen nyugodott. Francis Fox mérnök, aki a londoni metrórendszeren is dolgozott, kötõgerendákkal erõsítette meg a falakat, és minden lehetséges egyéb módszert kipróbált elméletben, de ez nem volt elég, és az igazi megoldáshoz végül egy búvárra volt szükség.

A mérnök Anglia legtapasztaltabb búvárát, William Walkert kérte fel a feladatra, a falak megerõsítésére, akit elkísért állandó segítõje is, aki a vízpumpát kezelte. Majdnem hat teljes évig, 1906. áprilisától 1911. szeptemberéig Walker napi hat órát dolgozott a vízzel teli aknákban és járatokban, 72 méterrel a katedrális falai alatt. A munkások leástak egy lyukat a tõzegig, Walker feltörte a felszínét, ahonnan aztán víz tört fel a mélybõl. Miután a tõzeget eltávolította, több rétegben cementet hordott rá, saját kezével újraalapozva a katedrálist. Körülbelül 235 ilyen fúrást csináltak, és Walker több tonna cementet rakott le. A munkát élete legnagyobb büszkeségének érezte. Fox maga is meglátogatta a víz alatti „ásatásokat", és azt írta: „a magány megdöbbentõ érzése öntött el, amikor arra gondoltam, hogy valaki itt mászik a mélyben, a koromfekete sötétségben". Walker a munka befejezése után hat évvel, 49 évesen, spanyolnáthában halt meg.

Kicsiny Balázs Munkavégzés folyamatban, avagy búvárok a katedrálisban, 2002 • Fotó: Rosta József

A Munkavégzés folyamatban, avagy búvárok a katedrálisban címû mû ebbõl a történetbõl indul ki – és mint ahogy a magasságtól, a pusztán kihívást jelentõ feladattól, a katedrális csúcsaitól végül a magasságot értelmezõ mélységekig jutott el, ásott le fokozatosan a búvár, valahogy úgy rakódnak e mû jelentésrétegei is egymásra. A Walker által érzett kezdeti izgalom, mely a megoldandó feladatból, a technikai nehézségekbõl fakadt, idõvel abbahagyhatatlan, kényszeres cselekvésbe fordult, hogy a búvár végül rögeszméjétõl hajtva teljesítse a senki más által nem vállalt feladatot. A rögeszme példaértékûvé válik, hõssé tesz – ehhez hasonló érzéseket élhetnek át azok, akik manapság a szellemiek iránt kötelezik el magukat, dacolva a kétkedéssel és értetlenséggel.

Kicsiny Balázs figurái nem szerzetesek, hanem plébánosok, akikre olyan terhet róttak, amit gyenge fizikumuk és az ilyesféle munkában való járatlanságuk miatt inkább csak szándékaik szerint tudnak teljesíteni. A figurák tanácstalanságukban lényegében egy alakká válnak, amit erõsen hangsúlyoz a figurák véletlenszerû elhelyezése, az összehangolatlanság, a szellemi ember szerencsétlen téblábolása – amin a kõmûvesek, mesteremberek olyan jól tudnak szórakozni.

A középkori katedrálisépítészetrõl fennmaradt iratokban olvashatunk az építés szimbolikus kezdetérõl, az alapkõletételrõl, mely úgy zajlott, hogy kiástak egy nagy gödröt, ahol az apát, vagy jó esetben a király – amennyiben le tudott ereszkedni – elhelyezett egy követ, aztán a díszes társaság elvonult, és jöhettek a kõmûvesek, akik végre elkezdték az érdemi munkát. Egy 19. századi lexikonszócikkben azt olvassuk, hogy az alapkõletételnél az építtetõnek, az építésznek és a mesterek fõnökének egyenként három kalapácsütést kellett mérniük a kõre. A kölni dóm 19. századi építkezései során azonban a déli toronynál 1842-ben elhelyezett alapkõ „letétele" után a következõt majd egy év múlva rakták csak le, és ekkor kezdõdött a valódi építkezés.
Ez utóbbi példán is látszik, hogy az „újraalapozásnál" is milyen fontos lehet a szimbolikus gesztus, mely túlmutat a fizikai munkán. Az alapkõletétel volt a munkavégzés folyamatában az az esemény, amikor az effektív munkavégzés az imán keresztül összekapcsolódott a szakrális rituáléval. (E két fogalom, a munka és a szakralitás összefonódása szinte hipnotikus módon jelenik meg Louis Bunuel Viridiana címû filmjében, ahol egymás után gyors vágásokkal mutat párhuzamosan egy építkezést a természetben, és egy imát, a két viselkedés lényegi azonosságát hangsúlyozva, ugyanakkor annak bábeli veszélyeit is sugallva.) Folyékony közegben, víz alatt kézzel új alapokra fektetni egy katedrálist: fordított Bábel, a nagyratörés ellentettje, rögeszmés alázat, melynek eredménye a lehetetlennek tûnõ vállalkozás sikere. Kicsiny installációjában a lámpabúra alakú sisak eleve lehetetlenné teszi a fizikai munkát, viszont a középkori katedrálisépítészetben kulcsfontosságú fény és szimbolikája felidézésével kapcsolatot teremt az „alvilág", a sötétség (mint alap), a munka „profán" jellege, valamint a szakralitás között, az „alvilágot" abszurd módon, egy elektromos vezetékkel bekötve a fenti régióba.

Mivel a winchesteri katedrális a XVI. századig a bencésekhez tartozott, a bencések jelmondata, az Ora et labora teremthet kapcsolatot a huszadik századdal, az ipari társadalomban kezdõdõ változások okozta átalakuláson keresztül. Ez a jelmondat már a XII. századtól kezdve egyre kevésbé jelentett effektív, fizikai munkavégzést, inkább a tevékenység megszervezése, összehangolása és gazdasági struktúrák kitalálása jelentette a „munka" profán részét. De tényleg a munka teszi emberré az embert?

Kicsiny Balázs Munkavégzés folyamatban, avagy búvárok a katedrálisban, 2002 • Fotó: Rosta József

A búvár, az újkori Orpheusz részérõl a fizikai alászállás a munkavégzés rögeszméjén keresztül jelentette „életének kiemelését a múlásból", amit Kicsiny Balázs munkája szakrális régióba emel a pap-búvár megfeleltetéssel, illetve az emberfeletti fizikai és szellemi munka párhuzamával. A Szondi-féle gondolat a foglalkozások és a hozzájuk rendelhetõ négy õselem összefüggésérõl (mint pl. Föld – bányamunka, Víz – matróz, tengerész, hajóorvos, Tûz – tûzoltó, Levegõ – pilóta) lehetõséget kínál a legmélyebb emberi késztetések és hajlamok szocializálására, a vallás egyik alapvetõ funkciójához, a közösségbe illesztéshez hasonlóan. A búvártörténet pszichoanalitikus interpretációjával pedig felmerül a XX. századi vallásosság egyik nagy kérdése is, amit Erich Fromm már jelzett a Pszichoanalízis és vallás címû munkájában, tudniillik hogy a lélekkel foglalkozó „hivatások" közül átveheti-e a lélekanalízis, a pszichoanalitikus a lelkipásztor szerepét. (Egy kõbányai kispap például, aki bekerül a prostitúció, a drogkereskedelem, a gyilkosságok és öngyilkosságok világába, meg tud-e birkózni a rá háruló feladattal; illetve mi történik, ha ez meghaladja erejét. Segíthet-e itt – a búvár példája nyomán – a rögeszmés munkavégzés, illetve – a pap példája nyomán – az ima?)

Kicsiny Balázs szerint Jónás próféta könyvébõl Jónás imája és szabadulása jelzi azt az állapotot, amelyben a pap-búvárok vannak:

„Mert mélységbe vetettél engem, tenger közepébe, és körülfogott engem a víz; örvényeid és habjaid mind átmentek rajtam! / És én mondám: Elvettettem a te szemeid elõl; vajha láthatnám szentséged templomát! / Körülvettek engem a vizek lelkemig, mély ár kerített be engem, hínár szövõdött a fejemre. / A hegyek alapjáig süllyedtem alá; bezáródtak a föld závárjai felettem örökre! Mindazonáltal kiemelted életemet a múlásból, oh Istenem!"

A katedrális épülete szimbolikusan nemcsak hajóként, illetve Jézus testeként értelmezhetõ, de erõsen emlékeztet egy bálnára is, így ilyen értelemben Jónás imája a cethal gyomrából egyben a nézõ egyik lehetõsége a mûhöz való viszonyulásra. A templom hajó-szimbolikájából kiindulva az alapok meggyengülése, majd azok megerõsítése gondolatilag az ókeresztények és a XX. századi vallásosság között teremt kapcsolatot, de a rombolás és az újraépítés körforgásának alapvetõ természettudományos törvénye akár a mûvészet fenoménjára is alkalmazható.

Kicsiny Balázs munkáiban a szakrális és a profán közötti váltakoztatás, a kettõ párhuzamos felvillantása gyakori motívum. E munkája egy sorozat része, mely a bányászat, tengerészet tematikáját a hajó motívumával a kereszténységhez, a hithez való viszonyával köti össze (Teddy, Bob, Jacques, 1991, Cím nélkül, 1992, Liverpool). A Bányász és a Pap, avagy a Gyónás címû installáció (1994, Fekete Sas Patikamúzeum, Székesfehérvár) a lámpa, a papi reverendába, illetve bányászünneplõbe öltöztetett figurákkal formailag is köthetõ a nehézbúvár – pap – bányász sorba.

Ezt a gondolatot bõvíti tovább 1995-ös Tizennégy címû munkájában, ahol a szénbõl, akrilból megformázott tengerész és bányász szerepeltetésével a Via Crucis-t, a Kereszt útját eleveníti fel. A képek fölött kerek lámpabúrák jelzik a stációk számát. E mû ötlete egy 1930-as években épült salgótarjáni plébániatemplomban született.

Az ipari bányászváros szívében a modern minimalista építészeti törekvéseket képviselõ templomot építettek, melynek belsõ díszítését is az ipari környezet határozta meg. Gyári munkásokat ábrázolnak Szent Pállal a templom freskóján, alatta az „Imádkozz és dolgozz" bencés jelmondattal. A stációkat is helyi mesterember készítette a közeli acélöntödében fémbõl. Az ipari környezet és a vallás összefüggése a nehéz fizikai munkán keresztül a Munkavégzés folyamatban avagy búvárok a katedrálisban címû munkának is egyik értelmezési lehetõsége.
A kiállítás mint mûfaj Kicsiny szerint azt jelenti, hogy „valami elkészül egy zárt térben, utána felteszed egy jármûre (…) ahol aztán kirakod és otthagyod. Az elkezd élni abban a térben, te pedig megkettõzõdsz: a munkád ott van valahol (…) te pedig hûtlenül lelépsz". A rituális funkcióját 150 éve elvesztett Kiscelli Múzeum templomterében (ahonnan a hit lépett le a mûvész helyett) 23 vasmacska-tengerész feküdt bányászlámpákkal megvilágítva 1999-ben, hogy közülük két figura 2000-ben a St. Clements plébiániatemplomban (Boscombe) a hívõk számára fenntartott székek között bukkanjon fel és vegyen részt a plébánia életében. A búvár-papok a winchesteri katedrális északi kereszthajójában történõ elhelyezésével Kicsiny ismét arra törekedett, hogy figurái körüljárhatóak legyenek, közösséget vállaljanak a nézõvel. Ezzel olyan egyházi mûvészetet teremt, mely nem él annak hagyományos mûfajaival (oltár, a szenteket ábrázoló szobrok, stb.), de a „mûvészet" vagy „szobrászat" kategóriájából is kilógnak. Mûvei ugyanakkor „alapkérdéseket" járnak körül, így elsõsorban a keresést, az elveszett „kincs" keresésének toposzát, melyet romantikus, anakronisztikusan hõsies figurái – a tengerész, a bányász, a pap, a búvár – segítségével jelenít meg.