Hosszú évek – megvásárlása – óta elsõ ízben hagyta el a stockholmi Moderna Museet-t a Fûszergyûjtemény (Collection d'épices), Daniel Spoerri 1963-ban készült alkotása. A polcrendszer és a rajta sorakozó, folyamatosan szaporodó fûszerkészlet annak idején a fõzésben sok örömet találó Spoerri egyik párizsi hotelszobájának nélkülözhetetlen tartozéka volt. Amikor a stockholmi múzeum megvásárolta, a szállítás során a rosszul felragasztott elemek leestek, összekeveredtek, és a róla készült fotó alapján csak hosszas munkával sikerült azt eredeti formájába visszaállítani. Mostani utazása szerencsésebb volt, ezúttal változatlan állapotban érkezett vissza Párizsba…

Az alsó szinten a mûvésznek és néhány barátjának zömében a hatvanas-hetvenes években készült, étkezéssel, étellel kapcsolatos, az Eat-art-ot képviselõ munkáit láthattuk, melyek közül a legkorábbi Spoerrinek „a Schwarz galéria patkányainak közremûködésével" készített, Székelygulyás csontok címû assemblage-a, mely 1960-ból származik. A falánk patkány fogalma Spoerrinek egy másik, sokkal késõbbi mûvében, A patkányokban (1998) is feltûnik, ezúttal azonban nemcsak utalásként, hanem látható formában is. A mûvész Marbot két falatozó patkányt ábrázoló olajfestményét egészítette ki a kereten túl tíz centiméteres, valódi patkányfarkakkal. Restany pápa tiarája eredetileg 1970-ben, az Új realisták mozgalmának tíz évvel korábbi megalakulását ünneplõ, egyben a mozgalmat el is temetõ, Milánóban rendezett Utolsó vacsorára (Ultima Cena) készült Pierre Restany számára. Mint Spoerrinek egy 2001-bõl származó visszaemlékezésébõl kiderül, amikor a cukorból, csokoládéból és marcipánból készült ehetõ mûvet a mûvész fel akarta szeletelni, kése beleütközött a szilárd tartóvázba, és a torta szanaszét repült.

Daniel Spoerri Diner nouveau réaliste

A kiállításon látható fejdíszt Spoerri eredeti tervei alapján 2001-ban Wolfgang Philipp valósította meg újra, és bár a korábbihoz hasonlóan ehetõ anyagokból készült, ez már minden valószínûség szerint örökre kiállítási tárgy marad. 1970-ban, két évvel a düsseldorfi Spoerri Étterem megnyitása után ugyanabban az épületben került sor az Eat-Art galéria felavatására, amelyben Spoerri saját munkái mellett számos más mûvész alkotásait is bemutatták. Ezek közül láthattuk többek között a Jeu de Paume-ban most Roy Lichtenstein mézeskalácsból és cukorból készült Ecsetvonás-át, François Morellet monokróm vászonra ragasztott, szigorú szerkesztésû rágógumi-kompozícióját, a Harapd!-ot, Joseph Beuys pirított halszálkákkal töltött dobozát, a Pénteki tárgyat, Jean Tinguely-nek egy szakácskönyvhöz készített borítótervét, a Menü 2-t, Arman marcipánból formázott Barbie-lábainak dobozba zárt halmazát, a Candy-t és Richard Lindner barna árnyalatokkal festett mézeskalácsát, a Kék angyalt.

A kiállítócsarnok második szintjén olyan „csapdaképekkel" (Tableaux-pièges), a terem falára függõlegesen felakasztott, ételmaradékokkal, használt edényekkel teli ebédlõasztalokkal találkozhattunk, amelyek a tárlatot megelõzõ tíz nap során készültek. Ez alatt a tíz nap alatt minden este étteremmé változott a Jeu de Paume, ahol alkalmanként száz-százötven vendég vett részt a különbözõ címeket viselõ és annak megfelelõen összeállított menüt kínáló vacsorákon, melyeknek többsége a már korábbi években megrendezett vacsorák felidézése volt. A Kannibál-vacsorára például elõször 1970-ben Düsseldorfban került sor, amelynek során Claude és François Xavier Lalanne mûvészházaspár testrészeirõl készült öntõformákat töltöttek meg különféle ételekkel. Az elõétel darált borjúhúsból és paradicsomszószból készített lakkozott körmû ujj volt, majd következett a mûvészek rózsaszínû vajból és kenyértésztából préselt füle és lába, szemük tojásból és gombából formálódott, hogy csak néhány példát említsünk, és desszertként egyéb, intim testrészek is az asztalra kerültek. Marhavérbõl, vodkából, ketchupból és Campariból kevert koktél zárta a véres lakomát. A már említett Utolsó vacsora során többek között Christo-módra becsomagolt zöldséget, húst és burgonyát, Césarnak ajánlott, összepréselt töltött cukorkákat, Mimo Rotella stílusában készült olajoshordót marcipánból és Niki de Saint Phalle egyik képének tortareprodukcióját tálalták fel. A Les œufs sont faits^* címet viselõ esten a vendégek zsetonokat kaptak, amellyel ruletten játszhattak.

Daniel Spoerri Tableaux-pièges

A szerencsések a nyeremény arányában többféle ételbõl ehettek, a vesztesek persze kevesebbõl. Ahogy az Oh cet écho címe visszafelé olvasva ugyanazt az eredményt adja, mint elölrõl, úgy Spoerri palindrom-vacsorája is oda-vissza élvezhetõ volt: megjelenési formájában hátulról kezdõdött, az ízeket tekintve viszont elölrõl.

Az étkezés feketekávéval kezdõdött, ami valójában fekete színû, sûrû gombaleves volt. Ezt követte a három gombóc fagylaltnak kinézõ, spenóttal, céklával és sütõtökkel ízesített-színesített krumplipüré, húsgombócból készült „csokoládé"-kísérõvel. A több fogásos vacsorát egy csokoládéból készült szemétláda tartalma zárta, amibõl lerágott csontok, halszálkák, hús és egyéb ételmaradékok, burgonya- és narancshéjak kerültek elõ, természetesen minden marcipánból és színes cukorból, a megtévesztésig élethû formában. Elsõ alkalommal 1980-ban a Chalon-sur Saône-i Eat-Art Fesztiválon rendezte meg Spoerri a Szegény és gazdag bankett-et, amelynek során valamennyi vendég azonos részvételi díjat fizetett, és a mûvész kockadobással döntötte el, ki jogosult arra, hogy kényelmes karosszékben a gazdagok bõséges és különleges vacsoráját költse el, és ki az, akinek az asztal túlsó oldalán fapadon ülve csak rizs, burgonya, köles, bab és más hasonló táplálék jut. A párizsi kiállítás megnyitó estjén a rendezõk ingyen vacsorán látták vendégül a meghívott népes közönséget, így nem csoda, hogy az – a Világ szegényeinek konyhája címmel – csak a szegények egyszerû, de ízletes menüjébõl állt.

*

Az est során alkalmam nyílt beszélgetni a mûvésszel, ebbõl a beszélgetésbõl idézem mindazt, ami a vacsorákkal, a csapdaképekkel kapcsolatban elhangzott.

– A feltálalt étel az élet forrása, a maradék a halál jelképe. Miért mindig a sötét oldalt mutatja meg, az elmúlást?

– Azt hiszem, nemcsak azt mutatom, hiszen az esték, a vacsorák mindig nagyon vidámak, az emberek örömmel vesznek részt rajta, jól szórakoznak, jól esznek, utána jön az emésztés, és persze a „merde". Mindennek két oldala van.

– Ha úgy tekintjük, már pedig az ön is szavai is ezt igazolják, hogy az alkotás egyik részét a vacsorák jelentik, másikat pedig a vacsora után rögzített asztalok állapota, akkor engedje meg, hogy bevalljam, nagyon zavar a munkájában, hogy annak egy része csak bizonyos, kivételezett emberek által megközelíthetõ, míg a nagyközönség számára csak a másik része, a „maradék" marad.

– Senki sincs kizárva. Mint a párizsi kiállítást megelõzõen is tapasztalhatta, tíz napon keresztül bárki részt vehetett a vacsorákon.

– Bárki azért mégsem, hiszen a vacsoráért elég jelentõs összeget kellett fizetni.

Tudnia kell, hogy a vacsorák költsége duplája volt annak, mint amit az emberek fizettek érte. A különbséget szponzorok és a Henze & Ketterer galéria fedezte. Vagyis nehogy azt higgye, hogy én ezen valamit is kerestem. Azt képzeli, hogy Vang Gogh mindenki számára festett? Hány ember lakásában lóg Van Gogh-festmény?

– De a múzeumokban bárki megtekintheti azokat.

– Az én alkotásaimat is megnézheti a múzeumokban.

– Igen, a felvonás második részét.

– Azelõtt sok embert nem tudta például Rilke írásait megvenni. (Õt említem példaként, mert az õ könyve van a kezemben.) Viszonylag nem olyan régóta jelennek meg olcsó kiadásban a könyvek. Ugyanez a helyzet az én esetemben is. Ma lehetõség nyílt ingyenes vacsorára, ahol mindenki kedvére ehet, hogy valami fogalmuk legyen, hogyan zajlanak az ilyen esték.

– Mivel én nem voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy rész vehessek a tíz vacsora valamelyikén, kérem, mondja el néhány szóban, hogyan zajlottak le, hogyan születtek meg azok az alkotások, amelyek a mostani kiállítás egyik felét alkotják.

– Megterveztem a menüt, és azt, hogy mi kerüljön az asztalokra, milyen terítõ, milyen edények és evõeszközök, milyen egyéb tárgyak, azután annak alapján elkészültek a terített asztalok. A kivitelezés, amire csak igen kevés idõ állt rendelkezésre, komoly feladatot jelentett.

A vacsorázó közönség rendeltetésnek megfelelõ módon használta az asztalokat, és a vacsora végén egy tíz fõbõl álló csapat rögzítette, odaragasztotta mindazt, ami ott maradt, és persze olyan állapotban, ahogy azt hagyták. Ezek a „terítékek" még aznap este felkerültek a kiállítóterem falaira. Így a közönség minden este eggyel több tárgyat láthatott, mint azt megelõzõen és mára, a megnyitóra megtelt a terem.

– A nem az étkezést szolgáló tárgyak, mint például a paróka, a faragott oroszlánfej vagy a mûkéz milyen meggondolás alapján kerültek egyik vagy másik asztalra?

– Minden különösebb indok nélkül, csak véletlenszerûen.