1. Faszfejek

„Sixty Military Policemen. Keresztények.

Géppisztoly mellükön keresztben"

(Szilágyi Domokos: Missa Solemnis)

Ki hinné, barátom, hogy lehet ilyet csinálni, hogy létezik még politikus mûvészet? Hogy egyszercsak megjelenjen Gyõrben egy angol úr, hóna alatt társadalomkritikus animációs filmjeivel? Hogy kapitalista kizsákmányolásról és eszeveszett fogyasztásról durván, nyersen, egyszerûen merjen beszélni manapság egy magára adó filmkészítõ? Hogy magyar filmesek a Szomszédok „népmûvészeténél" némileg szofisztikáltabb formában, de mégis a maga közvetlenségében érintsék azt a kupacot, ami ma a nagyvilágban vagy hõn szeretett kis Magyarországunkon van, arra Jancsón kívül nincs is példa. Bár Jancsó irigylésre méltó bátorsággal cserélte le korábbi, hasonlóan politikus filmjeinek fárasztó stilizációját a röhejesen közvetlen pikareszk formára, a laza történetszövés még mindig tanácstalanságot okoz a hollywoodi és Sao Paulo-i narratív sémákhoz kondicionálódott magyar közönség számára. Szerintem ugyan nincs mit magyarázni olyan jeleneteken, amelyben Kapa és Pepe összerogyásig rohangászik egy asztal körül tálcával a kezében, és azt hajtogatja, hogy isten vagyok, király vagyok, vigyázz, mert eltaposnak, de meglehet, hogy tévedek, s kézhezállóbb sorvezetõt kell adni a képekhez. Nem csoda, hogy szegény Buharovok (illetve a 40 Labor) szürrealizmusával nem tud mit kezdeni a közönség néhány rajongójukon kívül, pedig szerintem Jancsó mellett nekik sikerül ma Magyarországon a filmbõl politizálásra is alkalmas formanyelvet kialakítaniuk. Ha eljutottál volna a programban addig, amikor egy munkásember szétveri a tévét, miközben azt üvöltözi részegen, hogy minek ez a fejlesztés?, akkor bizonyára egyetértenél velem.

Látod, ezért is érdemes a Mediwave-t látogatni, mert a Rómer ház batyus reggelijén vagy koncert után a Zsinagóga kertjében könnyen megismerkedhetsz magukkal a zseniális mûvészekkel is, akik rövid társalgás erejéig megosztják veled tálentumukat. Valószínûleg ezért vette körül mindig lányok szoros gyûrûje a latin-amerikai dzsesszzenészeket. Bezzeg a zárkózott angol úr fémkeretes szemüveggel és ironikus félmosollyal arcán hajnalig magányosan bolyonghatott volna az asztalok között, ha kedves ismerõsöm nem állítja meg egy beszélgetésre, aminek gyümölcseit késõbb én is élvezhettem. Pedig Phil Mulloy filmjei igazán népszerûek voltak a fesztiválon, azt hiszem, senki nem panaszkodhatott rá, – még a nagyterem rossz hangosítása miatt és a szinkrontolmácsolás hiányában sem – hogy nem értette õket. Az egyszerû, határozott mondanivaló, morbid humor, brutálisan nyers rajzok és szenvedélyes vonószene egységes kompozíciója nem különösebben erõlteti meg az agyat, ám annál közvetlenebb érzéki élményt okoz.

Phil Mulloy Invázió

Itt van mindjárt A zene hangja címû 1993-as animációja, amely valószínûleg kiérdemelhetné a Mediawave 2002 legsötétebb és legkilátástalanabb filmje címet.

A zene hangja egy szaxofonosról szól, aki nappal ablakot mos egy felhõkarcolóban, éjszaka gazdagok partiján fújja hangszerét. Egy normális ablakpucoló feltehetõen számos vicces anekdotával ajándékozhatja meg barátait, kit hogyan ért tetten kintrõl befelé kukucskálva, nem így Mulloy szaxofonosa, akinek munkáját kizárólag magányos öregek szomorú végnapjai, több napja oszló hullák, gyilkosságok és öngyilkosságok kísérik. Az éjszaka még ennél is rosszabb: nyugtató és alkohol ordít a szaxofonból a szegények javára rendezett jótékonysági bálon, amelyen a szakácsok futószalagszerûen fejezik le a szárnyasokat, a pincérek lapáttal hányják az úri társaság torkába a falatot, amellyel elõzõleg minden ocsmányságot elkövettek, az „adakozó kedvû" urak szétszopatják az éhes gyereknek gyûjtõ aktivistákat, végül a fogyasztás és ürítés megállíthatatlan körforgásában tökéletes megoldásként magukat a szegényeket falják fel az elit csillapíthatatlan étvágyú tagjai.

How are you? – kérdezte valaki ennek a kedélyes kis filmnek láttán a közönségtalálkozón megjelent Mulloy-t. A hidegvérû angol erre azt válaszolta, hogy nagyszerûen, számára animációs filmet készíteni örömteli feladat, mert óriási szabadsággal jár: mindössze papír és ceruza kell hozzá, és ami az eszébe jut, rögtön le is rajzolhatja. Mondjuk, ez az impulzív szabad(os)ság meg is látszik Mulloy rajzstílusán. Az expresszionistákat idézõ vastag, belsõ nyugtalanságot eláruló fekete vonalakból állnak össze Mulloy leegyszerûsített formavilágú rajzai. Csupa impulzív fekete vonal a fehér háttér elõtt, amitõl tényleg az az érzése támad az embernek, hogy a kézmozdulat a lehetõ legszorosabban követi a gondolat megfoganását. Pedig már a történet kitalálása sem tûnik hihetetlenül hosszadalmas mûveletnek az angol úr munkáiban. Amikor a munkáscsaládból származó, festõként végzett Mulloy az állókép arisztokratizmusát az animációs film popularitására cserélte, egyúttal saját magát is felszabadította a festés mérhetetlenül koncentrációigényes munkája alól. Az újra meg újra a szex és az erõszak felé kanyarodó filmek brutalitásában és nyers fogalmazásmódjában a punk-kultúra vívmányai köszönnek vissza.
Hogy Mulloy mégsem süllyed a Beavis és Butthead vagy a South Park közönségességéig, abban a primitívnek ható, ám amerikai alkotótársainál mégiscsak egyénibb és igényesebb rajzstílusa valamint a filmek jelentõs részében közremûködõ Alexander Balanescu szívettépõ vonószenéje mellett a rendezõ sajátosan brit humora akadályozza meg. Nem mondom, rém egyszerû és kellõképpen alpári humor az övé, mégis van benne annyi intellektuális szellemesség, hogy legtöbbször még élvezhetõ legyen. Mulloy nem radikálisan kapitalizmus- és egyházellenes politikai mondanivalója, hanem a képekké, rajzokká fordított bizarr ötletek szertelensége miatt szeretnivaló figurája a kortárs animációnak.

Ami egyébként, köszöni szépen, él és virul, amint arról a Mediawave leglátogatottabb blokkjai tanúskodnak. Sajnos csak kevés animációs filmet tudtam végignézni a fesztiválon tett négy napos látogatásom során, ám rövid idõ alatt kiderült, hogy a mûfaj a fikciós kisfilmet nemcsak népszerûségben, hanem formagazdagságban és szellemességben is könnyedén veri. A japán festmények légiességét idézõ észt Mont Blanc, a Matisse-osan vad kolorittal bíró, szertelenül áradó francia Nyár esti randevú, a betegesen megtört, nyomasztóan sötét brit bábanimáció, az Eb egyaránt markáns képet hagyott emlékezetemben. A hazai animátorok a képek kidolgozottsága és érzékisége helyett inkább humorukkal arattak (Hegedûs Márton: A mesterlövész, Igor Lazin: Kis tehén, Hilda története, Pál Balázs: Vili, az elefánt). Kispál Éva és Lévai Dóra a legjobb magyar animáció díját elnyerõ szellemes mesefeldolgozásai (Aranyalmafa, Három nyulak) a gyermeki képzelet csapongását utánzó rajzstílusukkal és naivan szókimondó fogalmazásmódjukkal tûntek ki. A teljes mezõny ismerete nélkül kerülnöm kéne az általánosításokat, annyit azonban meg kockáztatok, hogy a mûfaj a Mediwave-n két pólus köré rendezõdött: a könnyed, humorban bõvelkedõ „déli" (magyar, francia, cseh) valamint a magányt és elidegenedettséget sugalló „északi" (észt, brit, finn) pólus köré. S bár a látszat csalhat, hiszen egy retrospektív vetítésnek óhatatlanul nagyobb súlya van, mint a versenyprogramba bekerült alkotásoknak, Phil Mulloy alakját azért érzem figyelemre méltónak a kortárs animációban, mert fölötte áll ezeknek a fesztiválról fesztiválra visszaköszönõ pólusoknak és – jobb munkáiban – összehasonlíthatatlanul egyéni rajzstílust és hangvételt sikerült megvalósítani.

Ippei Harada Óz mix, 1998, vegyes technika, 16x10x14 cm

2. Szarevõk

„BURN, BABY BURN"

(Szilágyi Domokos: Missa Solemnis)

Amikor az elõbb példákat soroltam Mulloy brutális humorára, még nem sejthetted, hogy a tisztelt publikumot érte ennél sokkal felkavaróbb és altestibb élmény is a vetítéseken. Igaz, kevesen voltak kíváncsiak Mike Hoolboom filmjeire – az idõ múlásával egyre kevesebben. No, persze melyik rendezõnek ne jelentett volna David Murray koncertje konkurenciát? És a maradék megszállott filmnézõ közül ki az, aki éjjel 11-kor a fesztivál sztárjaként kezelt, a zsûribe is beválasztott Jos Stelling burleszkjei helyett egy ismeretlen kanadai kísérleti filmes Fájdalom háza és Szörnyû testek címen futó alkotásait választja? Sajnos, ez az utóbbi film, amely Hoolboom munkái közül talán a legnagyobb sajtóvisszhangot kapta, mint az AIDS-rõl szóló mozgóképes önvallomások egyik legizgalmasabb darabja, elmaradt akárcsak az AIDS-beteg rendezõ, aki inkább Oberhausent választotta. Kárpótlásul Hoolboom nem videón, hanem 16 mm-es szalagon küldte el a többi beígért filmjét, ami a képpel oly' sokat szöszölõ kísérleti filmestõl elég fair húzás. Hála Hoolboom nagylelkûségének, a Szörnyû testek hiányában kissé szegényesre sikeredett retrospektív vetítés így legalább maradéktalan vizuális élményt nyújtott.

Kezdem a botrányossal, mert aki látta az összeállítást, baráti körben úgyis a Fájdalom házát fogja emlegetni. A fekete-fehér nyersanyagra fényképezett, színesre nyomott képeken szépiaszínben tündökölnek az önmagukkal és egymással mindenféle perverz kísérletbe bocsátkozó emberi testek. A kép elegáns tónusa és gondos kompozíciói éles ellentétben állnak a képek tárgyával. Ez az ellentmondás adja az alapját a narratív szerkezetnek, amire a négy részbõl álló mû minden egyes epizódja felépül. A Fájdalom háza a keresztény megváltáseszme materiális-testi variációját nyújtja: minél jobban le kell alacsonyodnia az embernek és az emberi testnek, hogy végül annál inkább felmagasztosulhasson. Immár negyven éve, hogy egy másik homoszexuális filmrendezõ, Pier Paolo Pasolini a római külvárosok piti szélhámosának történetében botrányos következetességgel végigvitte ezt az alapvetõen keresztény gondolatot, ezért aztán sokkoló képei ellenére nem hat különösebben eredetinek Hoolboom 1995-ös alkotása. Nem tudom átélni a pátoszt, amely a hüvelyébe golyót tömködõ és mûfasszal a temetõ földjét megtermékenyítõ nõt, a szadista játékokba bonyolódó heteroszexuális és homoszexuális párost, a magányos rituáléként szart habzsoló férfit körbelengi. A Hoolboom által bemutatott rítusok, amelyeket a szereplõk saját testükkel folytatnak, számomra nem szakralizálják a testet, nem emelik ki a profán hétköznapok világából. Hogyan is tehetnék, amikor a szexuális perverziók a fogyasztói társadalom elfogadott és üzletileg is kifizetõdõ szórakozásává közhelyesedtek? Az elmúlt negyven év kísérleti filmjének egyik fontos vonulata, kezdve a 60-as évek elején Jack Smith Lángoló teremtményeivel, amely az emberi testet és a szexuális viselkedést vonta ki a mozgóképes tabutémák körébõl, mára elérte célját, így aztán a Fájdalom házában egy buzgó pornófilmnézõ szerintem semmi új motívumot nem talál. Érdekes képeket, meglepõ látószögeket annál inkább, ugyanis a pornófilm csak témájában használta fel a kísérleti film innovációit, de mondjuk, hogy egy merev hímvesszõt a tulajdonos szemszögébõl láttassanak a szexiparban, szinte elképzelhetetlen.
Hiba volna részemrõl, ha Hoolboomot megátalkodott szexfilmesként exponálnám, amikor a kanadai független film egyik vezéralakja már a rövid bemutatkozás alapján is sokoldalúbb egyéniségnek tûnt ennél. A többtucat filmet maga mögött tudó Hoolboom egyaránt foglalkozik a fikciós formák megújításával (Kettõ) és nem fikciós mozgóképek készítésével: a háromperces Karnevál 3-ban élénk színû foltok olvadnak puhán egymásba, míg az Óvatos törésben különbözõ töréshangokra vágva villannak be a fehér alapba színes képfragmentumok. A legjobb kísérleti film különdíjával jutalmazott, nagyjátékfilm hosszúságú Szálak az életmûnek abba a vonulatába illeszkedik, amelyet Hoolboom az AIDS-nek szentelt. A Szálak szabálytalan életrajzi film Tom Chomont New York-i független mozgóképkészítõrõl, aki a forgatás idején elõrehaladott betegségével küszködött, majd amint a költõi befejezés utal rá, hamarosan meg is halt. Hoolboom egyszerre több szempontból közelít Chomont életét, és váratlan asszociációkkal, meglepõ vágásokkal teremt az egyes síkok közt átjárást. Egy hagyományos életrajzi film már megállna a lábán Chomont vallomásaiból, a New York-i utcaképekbõl, a visszaemlékezést színesítõ családi, baráti fotókból valamint Chomont filmjeinek bejátszásaiból, azonban Hoolboom kitágítja azt a kört, amelyen belül amerikai kollégájának emléket akar állítani.
A számtalan híres játékfilmbõl (A költõ vére, Elhagyottak, Volt egyszer egy Amerika, Dübörgõ élet) beemelt részlet, mint az emberiség kollektív tudatának materializációja, a társadalom, a gyönyörû fény- és színhatásokkal operáló felvételek a természet rendjében helyezik el Chomont életét.

A filmtörténeti reflexió többször visszaköszönt a kísérleti filmek versenyprogramjában. Az iráni Visszacsatolás a Bolond Pierrot-t, a Tiétek vagyok a Tavaly Marienbadbant idézte meg, de a leginvenciózusabb a japán Ippei Harada volt ezen a téren, aki Oz mix címû kisfilmjét divatos DJ-ként Ozu Tokiói történetének képsoraiból és gitárhangokból mixelte össze. A kísérleti filmes szekció, amely egyébként ismét a legheterogénebb társaságnak számított, éppúgy volt közte táncfilm (Rozsdatónus), mint aktfestményeket megmozgató animáció (Képek és idõk) valamint városfilmetûd Budapestrõl (Kis nagy város) és New Yorkról (911 – Emlék... Jelkép... Emlék), legkorszerûbb darabjai a különbözõ médiumok egymásra hatását próbálgatták. Sarah Cox a Kedves Nelsonban a dokumentumon alapuló fikciós filmet variálta az animáció eszközeivel, míg a Buharovok a Hotel Tububan a bábanimáció és az élõ szereplõs film szürreális keverését folytatták a svankmajeri példa nyomán. Ha ebben a mezõnyben akarom elhelyezni Mike Hoolboomot, akkor azt mondhatom, hogy a kanadai rendezõ a kísérleti film klasszikussá nemesedett hagyományát követi: a videóval és a számítógépes technikával szemben a celluloid kézmûves megmunkálását részesíti elõnyben, az (elektronikus) médiumok közti sokirányú átjárások-áthallások helyett (fény)kép és hang dichotóm viszonyát kutatja. A filmszalag anyagával való foglalatoskodás így felesel az emberi testet érintõ kitartó vizsgálódásra. Hoolboom nem a virtuális térben megszerezhetõ, felcserélhetõ és kitörölhetõ digitális testek mixere, hanem az ürítõ, párzó, nedvedzõ, szétbomló anyagi testek utóvédharcos filmköltõje.

3. Bolondok

Bírják Magyarországot a hollandok. Nemcsak az elhagyott falusi parasztházakat és a Balatont kedvelik, hanem a Mediwave-t is: jönnek a filmek özönnel a zsúfolt kis országból, kísérik õket a zenészek nagy számban, és ezt most úgy is értheted, hogy a muzsikusok fújják, húzzák a kép alá valót: Joris Ivens két korai rövidfilmjéhez a Willem Breuker Kollektief játszotta a zenét a fesztivál megnyitóján. A Mediawave 2002 tiszteletbeli vendégei között kiemelt helye volt Ivensnek, az õ képe volt a fesztivál idei plakátján, pedig õ már csak a felhõkön túlról figyelhette, hogy rendben zajlik-e a vetítés. A sokfelé bolygó hollandus, aki végigfilmezte az elmúlt századot, egyszerre volt a kísérleti film és az elkötelezett dokumentumfilm jelentõs alakja, ami nem olyan elképzelhetetlen, mint ahogy elsõre hangzik, gondolj csak az Ivensnél alig valamivel korábban indult példaképre, Dziga Vertovra. A kilencvenegy évet megélt rendezõ hosszú élete során rengeteg filmet készített, így a hét darabból álló retrospektív sorozat az ouevre vékonyka szeletébe engedett csupán bepillantást. Azt is csak annak, aki idejében érkezett. Velem sem gyakoroltak különös kegyet a készséges szervezõk, maradt hát, ami maradt, a legutolsó Ivens-film, A szél meséje, amit halála elõtt egy évvel fejezett be a fáradhatatlan rendezõ.
Lefilmezni a szelet – ez az ötlet is csak egy kísérletezõ szellem agyában foganhat meg. A felhõk áramlása. A papírsárkány repülése.
A pengeélesre csiszolt kínai hegyek. A sivatagban a homok barázdái. A légkörben uralkodó nyomáskülönbség kiegyenlítõdésének lenyomatait tudja rögzíteni a kép, de magát a szelet nem. Ám vajon azok a hangok, amiket a mikrofon vett fel, a sustorgás, a sziszegés, a bömbölés, közvetlenebbül utalnak a szélre vagy ugyanúgy csak jelei egy megfoghatatlan természeti tüneménynek? Azt hiszem, szívesebben felejtkeznék bele újra a korai némafilmek absztrakt líraiságát megõrzõ képekbe és a gazdag zörejezésbe, mint hogy ezen a dilemmán töprengjek. A szél meséje páratlan élményt nyújtott számomra, noha közel sem olyan egyenletes és tiszta formájú, mint az Esõ vagy a Híd. Érzõdik rajta a korai némafilmeket követõ ötven év dokumentarista tapasztalata és a Kína iránti elkötelezettség, ami eléggé megterhelte a filmet. Ivens ugyanis metafizikai távlatok közé helyezte a széllel kapcsolatos vizsgálódásait, s ehhez a kínai mitológiából kölcsönzött szimbólumokat. Ivens nem a madarat éppen becserkészõ természetfilmesként várja türelmetlenül a sivatagban a szélvihar érkezését, nem szakavatott riporterként vesz részt a kínai harcmûvészeti bemutatón, hanem egyszerû emberként, aki belefényképez(tet)i magát a természet és a kultúra nagy és õsi áramlásába. Tulajdonképpen nem is a szél a film igazi témája, hanem ahogy az idõs holland rendezõ az elmúlással viaskodik. Az üres nézõtéren magányosan búcsúztam Ivenstõl. Legalább errõl nem késtem le.
A másik holland filmest nagyobb figyelem kísérte, hála annak, hogy Jos Stelling már az elõzõ években is szerepelt a Mediawave-n és nemcsak a futottak még kategóriában: 96-ban a Váróteremmel a legjobb kisjátékfilm díját, tavaly a Benzinkúttal a fesztivál fõdíját vitte el a „finom tekintetek, zajok és az erotika mestere". Hát bizony, akit így aposztrofálnak a katalógusban, annak a filmjeit nem érdemes kihagyni. Miután végignéztem három nagyjátékfilmjét, a zajok tekintetében igazat kell adnom a jellemzésnek. A finom tekintetekrõl és az erotikáról viszont más a véleményem. Stelling a hangos burleszk mûfajában mozog otthonosan, amiben nincs vagy elhanyagolható a szöveg, ám a zörejeknek annál fontosabb szerep jut. A bemutatott filmek keletkezésének sorában Az illuzionista volt az elsõ, hamisítatlan burleszk egy szerencsétlen holland családról, amelyben mindenki bolond. Az apa folyton öngyilkos akar lenni, az anya kész idegroncs, felnõtt fiaik pedig szódásüveg-szemüveget hordanak és legyekre vadásznak, akárcsak Fassbinder Sátánpecsenyéjében Volker Spengler. A burleszk lényege, hogy a tárgyak állandóan megtréfálják az embereket, egyáltalán nem hiányzik Az illuzionistából sem. Vannak benne hagyományos gegek szép számmal, a repülõvé átalakított bicikli a tóban landol, a lábra kötött rongykutya üldözi gazdáját, de Stelling gazdag fantáziával talál ki újabb és újabb szerencsétlenkedéseket, amiben nagyban segíti, hogy õrülteket választott fõhõseinek. Szerény önreflexív utalás, hogy az asztal fölött lógó légypapír beragasztózott filmszalag, amire – nem egészen örkényi szellemben – sorra ragadnak rá a közös vacsora alatt a családtagok. Nem mondhatnám, hogy

Az illuzionista túl közel került volna szívemhez, ahhoz picit sok a bûvésztrükk Stelling tarsolyában, de azért kellemesen szórakoztató volt ez az 1983-ban készült munka.

Stelling késõbbi filmjei viszont kifejezetten untattak, mert 90-100 percben fejtettek ki egy rövidfilmre való ötletet. Az 1986-os A váltóõrben még sok a burleszkelem és kevés a beszéd, de a film humora egy rugóra jár. Egy csinos és elegáns francia nõ tévedésbõl leszáll egy isten háta mögötti holland vasútállomáson, aztán a körülmények furcsa együttállása úgy hozza, hogy egy évig ott marad a váltóõr házában. A magának való, félénk suttyó és a rámenõs vamp kommunikációs zavarainak és beteljesületlen szerelmének egyhangú történetét az ötletesen felépített mesterséges világ furcsa tárgyai és zörejei sem varázsolták élvezetessé. Stelling a leghagyományosabb játékfilmjében, a Nincs vonat, se repülõben hódol legteljesebben annak a szenvedélyének, hogy a történetet zárt világban játszassa.
Az 1999-es film drámája egy kávéházban megy végbe néhány óra leforgása alatt. A film fõhõse, akárcsak az elõbbi két esetben, egy élhetetlen, szerencsétlen, bolondos férfi, aki a kávéház törzsközönségének azt füllenti, hogy elutazik és Olaszországban új életet kezd, végül a vécébe bezárkózva megöli magát. A harsány gegek apró viccekké szelídültek, a vicces zörejezést szellemtelen dialógus, a profán mitologizálást esetlen pszichologizálás váltotta fel. A Mediwave zsûritagjaként megkülönböztetett figyelemmel kezelt Stelling munkái az idõben elõrehaladva egyre nagyobb csalódást okoztak nekem.

No, de nincs is fesztivál rossz filmek nélkül. Pont a várakozás az izgalmas ebben, hogy mikor toppan be a nagy Õ, az ismeretlen film, amely levesz a lábadról, miközben sorra nézed az unalmas és középszerû alkotásokról. Ez utóbbiakról még keveset meséltem neked, de már nem is fogok. Mint ahogy a koncertekrõl, a kiállításokról, az emberekrõl, a városról sem írok semmit. Tudod mit? Gyere el legközelebb Gyõrbe, és akkor megspórolod nekem ezt a munkát. Jöjj és lásd!