A Timbuktu a hatodik magyar nyelvû Auster kötet. Eredetileg 1999-ben jelent meg, 2000-ben egy Sophie Calle-lal készített közös könyv, a rákövetkezõ évben pedig az I Thought My Father Was God követte, illetve most fog megjelenni a legújabb mû, The Book of Illusion címmel.

Auster 1947-ben született Newarkban (New Jersey). A Columbia Egyetemet 1970-ben végezte el, majd – miután egy ideig matrózként dolgozott olajszállító hajókon – Franciaországban kötött ki, ahol elõbb telefonközpontos lett Párizsban, aztán pedig egy dél-franciaországi gazdaság gondnoka. 1974-ben tért vissza New Yorkba, ahol – ahogy azt az Üvegváros elsõ lapjain olvashatjuk – „több kötet verset is publikált, drámákat, kritikákat, esszéket írt, számos hosszabb fordításon dolgozott. Késõbb azonban egyszerre feladta mindezt".

Az irodalmi élettõl való „elfordulását" követõ elsõ mûve az 1982-es The Invention of Solitude (A magány felfedezése) címû kötet, melyet közvetlenül apja halála után kezdett írni, s amelyben apja portréjának megrajzolására tesz kísérletet. Auster szerint e könyv a kudarcról szól, annak lehetetlenségérõl, hogy az irodalom eszközeivel bárki személyiségét is megérthessük. Õ maga e mûvét egyfajta fordulatnak tartja pályáján, írói hírnevét azonban majd csak az 1985-tõl megjelenõ New York trilógia darabjaival alapozza meg. 1982 elõtt Auster – aki a diákmozgalmak kellõs közepén járt egyetemre, s aki mint egyetemista a korabeli 10 legveszélyesebb USA-ban körözött bûnözõ közül hetet személyesen ismert –, úgy vélte, a maga élettörténetérõl, élményeirõl, és tapasztalatairól nincs mit írnia. Ezen álláspontját módosította az apjáról írott könyv, melyben rátalál arra a közvetlen, személyes hangra, ami késõbb minden írását jellemzi, függetlenül attól, hogy az mennyiben fikció, s mennyiben kerülnek bele saját életének epizódjai. Austernél e kettõ sosem függetlenedik egymástól, majd minden történetében feltûnik valaki, aki többé-kevésbé az õ alteregója. A Timbuktu több pontján például saját nevén jelenik meg, jóllehet a fõszereplõ nem emlékszik rá pontosan: „…összeszedte eszét, és a kollégiumi szobatársáról kezdett mesélni (arról, aki 1968-ban bevitte a kórházba); késõbb ez az Anster? Omster? vagy hogy is hívták? írt néhány egész olvasható könyvet, és megígérte, hogy keres egy kiadót Willy versei számára…".
A kötet címéül választott õsi afrikai város* neve – történetünkben csupán a név bukkan fel – megjelenik már a néhány évvel korábbi Mr.Vertigo-ban is: „…a célszerûség okából megjátszottuk apát és fiút. A Buck nevet választotta, õ lett Timothy Buck és én Tim Buck II,… de az igazán mókás az volt, hogy a hely, ahol laktunk, nem is olyan nagyon különbözött Timbuktutól."

A New York trilógia elsõ kötetében, az Üvegvárosban Auster ezt a nevekkel való játékot odáig viszi, hogy már-már az olvasót is zavarba ejti. Az elsõ oldalakon bemutat egy írót, Daniel Quinnt, aki – mint elõbb idéztem – föladja irodalmi ambícióit. Ezt követõen megélhetési krimiket kezd írni, évente egyet-egyet (ami pontosan megfelel annak, ahogy ezt követõen – legalábbis az Egyesült Államokban – a trilógia kötetei megjelennek). Detektívtörténeteit William Wilson álnéven publikálja, kéziratait egy ügynök közvetítésével juttatja el a kiadóhoz, anélkül, hogy személyesen bármelyikükkel is érintkezne. A történetben e rövid bemutatás után csörren meg a telefon, melynek túloldalán egy ismeretlen hang Paul Austert keresi.

„Nincs itt senki ilyen nevû ember" – válaszolja Quinn, aki a másnap megismételõdõ telefonhíváskor mégis úgy dönt, hogy eljátssza Mr. Auster szerepét. Nem tudom melyik olvasóját miként érinti e fordulat, én mindenesetre megnéztem a borítót, hogy vajon jól emlékszem-e – ez volt az elsõ Auster, amit olvastam –, hogy a szerzõt is így hívják? Mindezt persze az indokolja, hogy a kötetben ugyanaz a személy többféle szerepben is megjelenik. Így az Üvegváros inaktív írója (Quinn) sem szûnik meg íróként gondolkodni, bár közben „csak" krimiket ír (Wilson). Mint Auster késõbbi kötetei, ez a regény is tele van, idõnként már-már kisebb esszékké kerekedõ írói – adott esetben nyelv-filozófiai, filológiai, filozófiai (vagy a Holdpalotában az amerikai festészettel kapcsolatos) – jegyzetekkel, amelyek pazarul stimulálják ezt a detektívregényként is épp elég fordulatos történetet. Quinnek ugyanis úgy kell eleget tennie „a város legjobb magándetektívje" elvárásnak, hogy e szerepet õ addig csakis mint krimi-író ismerte.

A New York trilógia magyarul a Modern könyvtár 608-ik köteteként, 1991-ben jelent meg. Ezt követte 1993-ban a Holdpalota, 1995-ben A véletlen zenéje. Austerrõl nekem akkoriban Jim Jarmusch filmjei jutottak eszembe, amiben annak is szerepe lehetett, hogy – noha mindkettejük pályája a 80-as évek közepén indult – mire az elsõ Auster fordítás megjelent, mi már a negyedik Jarmusch filmnél tartottunk. Nem sokkal késõbb játszani kezdték a mozikban a Füst és az Egy füst alatt címû filmeket is, melyek közül az elõbbit forgatókönyvíróként, az utóbbit – minthogy az egyfajta rögtönzésként született –, társrendezõként jegyezte Auster (rendezõjük Wayne Wang volt). Auster kapcsolata a filmmel A véletlen zenéjének 1993-as megfilmesítésével kezdõdött, s az 1995-ös Füst filmeket 1998-ban a
Lulu on the Bridge követte. Auster 1995-ben már túl volt azon a két regényén, amelyek magyarul csak eztán jelentek meg: a Leviatan eredetileg 1992-ben (magyarul 2000-ben), a Mr. Vertigo 1994-ben (nálunk 1998-ban). Közben lefordítatlanul maradt a New York trilógiát követõ In the Country of Last Things (A végsõ dolgok országa), illetve az 1997-es Hand to Mouth (Szûkös évek). Ezzel összefüggésben fölmerül a gyanú, mintha a hazai kiadó inkább Auster fikciós mûveit preferálná, szemben a nyilvánvalóbb önéletrajzi elemeket és részletezõbb korrajzot tartalmazó, bizonyos értelemben esszéisztikusabb könyveivel. A Szûkös évek például a pénzrõl, és a pénzhez való viszonyról szól, ami számunkra abból a szempontból is aktuális lehet, hogy sok szó esik benne az amerikai fogyasztói társadalom kialakulásának elsõ évtizedeirõl, az elsõ ottani tévéreklámokról, diszkontáruházakról stb. Ugyanakkor a 60-as évek végén New Yorkban játszódó Holdpalota, vagy a 70-es, 80-as évekre 1989/90-bõl visszatekintõ Leviatan valószínûleg nem kevésbé izgalmas, mint a szépirodalmi konvenciók felõl esetleg könnyebben megközelíthetõ munkák, sõt.

A Timbuktu egy a korábbiakhoz képest lazább szövésû történet, s az egyik legrövidebb regény az eddigiek közül. Fõszereplõje egy minden különlegességet nélkülözõ kutya, ami újabb austeri fricska azoknak, akik úgy vélik, hogy az állattörténetek szükségszerûen nyálasak. Szerzõnk kutya-hõsét arra használja, hogy kellõ betekintést nyújthasson egymástól nagyon különbözõ családok életébe. Mr. Bones – azaz Csonti úr – elsõ gazdája a társadalom perifériájára sodródott pasas, aki téli hónapjait az édesanyjánál írogatással tölti, tavasztól õszig pedig csavarog. Hajléktalanná élete vége felé válik, mert egész egyszerûen szétosztogatja, amit anyjától örököl. Halála után Mr. Bones-t elõbb egy kínai kisfiú istápolja, majd azt követõen, hogy szülei véget vetnek e kapcsolatnak, fõhõsünket egy olyan kétgyermekes, fiatal, középosztálybeli házaspár fogadja be, akik bármely magazinban a mai amerikai családmodell megtestesítõi lehetnének. Auster számára azonban épp a kutya teszi lehetõvé, hogy ennél árnyaltabb legyen. S mindez csupán háttér, mivel a történet jelenideje Mr. Bones gazdájának halála napjától a kutyus utolsó napjáig tart. Így aztán a Timbuktu nem annyira Auster szociális lelkiismeretével, mint inkább az elmúlás problémáival foglalkozó történet: mi fontos és mi nem, ki kivel mirõl (nem) beszél?

Nem tudom, kinek mennyire jöhet be, ha az Austerrel történõ ismerkedést épp a Timbuktuval kezdi, viszont Auster minden újonnan megjelenõ könyve jól alkalom, hogy elõvegyük korábbi köteteit is.