|
Petrányi Zsolt |
|
(A futamok kifejezés arra a vágyamra utal, miszerint szeretnék szabadjára engedett gondolataimat követve csapongani a Ludwig Múzeumban rendezett japán kiállítás kapcsán, hogy most az egyszer eltérhessek attól a szokásos módtól, ahogyan a távoli kultúrák művészetét illik bevezetni az azt kevéssé ismerő néző látókörébe.)
A Kokoro no Arika – Ahol a lélek lakozik remekül rendezett kiállítás, ahol a kurátor, Maeyama Yuji kiváló munkát végzett. Csak dicsérni lehet a bátorságot, ahogy teret enged szubjektív álláspontjának. Mert kinek jutna eszébe egy építészcsoportot beválogatni egy olyan kiállításba, mely egy ország képzőművészetét reprezentálja, lemondva egy sokadik képzőművész bemutatásáról, hogy helyette egy olyan jelképet mutathasson fel, mely a speciális japán helyzetről alkotott képünket tovább gazdagítja. Ideje elszakadnunk a közhelyektől és a kötelező gondolatoktól, melyeket elvárunk a messziről jött embertől, mikor saját hazáját kell értelmeznie és bemutatnia. Én is sokszor gondolkodom azon, milyen képet mutassunk vajon azoknak magunkról, akik jószerivel azt sem tudják, hol találkozik a Duna és a Tisza. Ez a kiállítás magyarázkodás helyett irányokat mutat, melyek különböző helyekre vezetik azt az érdeklődőt, aki gyanútlanul keresi, hol lakik a lélek, de a végén arra jut, hogy a lélek olyan dolgok együttesében lakozik, melyeket nem tud megnevezni, mert nem feltétlenül ismeri a japán művészet alapját jelentő szellemi közeget. Félreértés ne essék, e kiállításban épp ez a kérdés, ez a bizonytalanság a lényeg. A kiállítás figyelmet kér, első pillanatban nem tárja fel teljes spektrumát, és ez is igen fontos erénye. A művek némelyike nemigen érthető, sőt bosszantóan nem érthető, de ha beleolvasunk az írásos dokumentációba – a Ludwig Múzeum által kiadott füzet a kurátor tanulmányával –, máris minden megváltozik. Jöhet a további kérdések sora.
| ||
Ha mégis tanulságokra vágynánk, a művészi stratégiákból tanulhatjuk a legtöbbet. A füzetben olvastam a kurátor MURAKAMI Takashiról szóló jelentését, melyben két dolog ragadott meg. Elsőként, hogy a festősztár hazájának kultúrájára a „szuper-lapos” jelzőt használja. Micsoda gyalázat, ha egy ország imidzsét a szubkultúra, az utcadivat, a manga és a Pizzikato Five határozza meg, és a magasabb rendű dolgok elsikkadnak! Mi, „szuper-lapály”-lakók mit mondhatunk erre? A másik éleslátó Murakami-megjegyzést – figyelem – szó szerint kell idéznem a szövegből: ”MURAKAMI Takashi tudatos művész, aki alaposan szemügyre veszi a küzdőteret, ahol majd harcát kell vívnia, akárcsak az alkalmazandó fegyvereket.” Az alkotó harcos tehát, célja szubjektív, eredményessége azonban munkájának értelme. Magam soha sem gondoltam volna erre Murakamival kapcsolatban, de valóban: közelebbről megvizsgálva a művész képein a mai japán popot a klasszikus lokális művészet értékrendjével és kézműves jellegével ötvözi. Murakami a szuperlapos világnak beszél arról, hogyan is keveredtünk ide tulajdonképpen, miközben megeteti fiatal nézőjével az esztétika finom piruláját. A kiállítás másik hőse az igen fiatal TSUKIOKA Aya. A művésznő szintén a tokiói harctér életben maradási szabályaival foglalkozik, de az ő műve tipikusan helyi dilemmákra hívja fel a figyelmet. Italautomata ruhái a városban az észrevétlenné válás eszközei. Önmagában ez a kamuflázs-poén nem is lenne olyan eredeti, ha nem lenne telitalálat a formája. A művésznő azt a tárgyat, gépet imitálja, amivel Japán területén valóban a legtöbbször találkozik a turista. A rejtőzködés okának feltárása a mű értelmezésének következő lényegi kérdése, hisz itt az alkotó a japán civilizáció veszélyeire, a nők kiszolgáltatottságára, veszélyeztetettségére kívánja felhívni a figyelmet, mely mindennapi valóság. Magam is tanúja voltam annak a hihetetlen jelenetnek, ahogyan a metrón egy alvást tettető férfi próbálta unos-untalan a mellette ülő fiatal hölgy ölében megpihentetni fejét. Japánban sok a ki nem mondott erőszak a gyengébb nemmel szemben – a mű ezt a tabut teszi beszédtémává.
| ||
Van egy egyébként széles körben terjedő nézet, miszerint a japán gazdaság felemelkedését követő alászállás valamiképp a civilizáció hanyatlásának a jelképe. Nem ismeretlen ez a gondolat a kortárs japán művészet iránt érdeklődő nézőnek, hisz a Műcsarnokban 1996-ban megrendezett japán fotókiállítás, a Liquid Crystal Futures témája épp ez volt. Ezen a kiállításon már megismerhettük a most is látható Hatakeyama Naoya munkáit, kinek light-boxai mindannyiunkat lenyűgöztek. A kisméretű, kivilágított lakótelepi házakat mutató fekete fehér képek igen magas színvonalú fotográfiák, ahol a tartalom, a prezentációs mód és az elnéptelenedni látszó város szépségének üzenete igen kifinomultan találkozik. Másik kiállított műve a Tokió-tornyot mutatja hajnali fényben. A megnyitó előtti beszélgetésben a művész mindannyiunk legnagyobb meglepetésére a témáról és a képről mint igen vidám és optimista jelenségről beszélt. Azért még emlékezhetünk a művész néhány évvel ezelőtti bravúros fotószériájára is, ahol kőbányák robbantásait dokumentálta olyan közelségből, hogy a néző csak aggódni tudott, vajon a fotográfust túlélte-e az akciót. Yanagi Miwa a problematikus jelenből a jövőbe lép. Fiktív valóságot mutat, amelynek gyökerei a mából indulnak. A mai japán nőgeneráció öregkorát képzeli el beállított, manipulált fotóival különböző társadalmi és szociális katasztrófák után. Képei kibeszélik azoknak a problémákat, melyeket a művésznő a mai társadalomban lát. A recept egyszerű, a megvalósítás is az, a képek mellé írt szövegek egyértelművé teszik az alkotói szándékot.
| ||
| ||
| ||
Van egy sorozat azonban a kiállításon, Mitamura Midori-é, amit egész egyszerűen nem értek. Hiába voltam jelen a megnyitó előtti beszélgetésen a művészekkel, hiába olvastam utána szándékainak a füzetecskében és hiába kutakodtam korábbi munkái után, megtudván, hogy személyes emlékeken alapuló művekről van szó, akkor sem tudom megérteni azt a fotó- és tárgyegyüttest, amit a falakon láthattunk. Úgy tűnik, pusztán hiábavalóan szép ez az installáció, melynek tartalma nem válik üzenetté. Takayanagi Eri minimál-elrendezései az előzővel szemben igazi remekművek, mert bármennyire is evidenciák, de alapjuk egy olyasfajta precíz beállítottság, melynél japánosabbat még nemigen láttam. Külön öröm mindezt egy női szerzőtől látni, akinek igen finom installációi a világgal való elmélyült viszonyról és a művészi beavatkozás esetlegességéről, mulandóságáról szólnak. A japán kézműves öntudat másik esete Suda Yoshihiro faragott rózsája a kiállítóterem ablakában. Munkáit régóta ismerem, és soha nem felejtem el, amikor először láttam egy művéről egy reprodukciót. Azt hittem, egy üres kiállítótermet látok a fotón, vagy legalábbis egy elhagyatott szobát, ahol még egy növény is kinőtt a padló rései közül. Amikor aztán megtudtam, hogy a fű a lényeg, boldogan csúsztam lejjebb a széken. Anélkül, hogy a kedves olvasót a japán Wabi és Sabi tradicionális alkotói elvek magyarázatával traktálnánk, elég arra emlékeznünk, hogy is voltak azok a szép Kosztolányi-fordította haiku sorok mindenféle észrevétlen növekményről, árokparti gizgazról, aminek szépsége végül mindent überel. Hát ilyen ez a kireszelgetett rózsa is. Aztán itt van a technológia kérdése, amit annyira szeretünk japánnak hinni. Nagyon jellemző volt Tanaka Koki interpretációja e kérdésről, aki azt mondta: azért használja a videó médiumát, mert annyira közhelyszerű, mint egy háztartási eszköz. Ezt tovább fokozva, loopjainak legfontosabb tényezőjeként a technikai bravúrok elkerülését emelte ki, miközben munkáinak lényege a pillanatnyi és az örökkévaló viszonyának kifejezése, valamint a jelentéktelen pillanatok iránti lelkesedés dokumentálása.
| ||
| ||
Bak Ikeda animációi messziről kerülik a mangát, hogy egy egyetemesebb kifejezésmódot találjanak az animáció világában, de még ezen belül is sokkal egyszerűbbek, mint ahogy azt egy távol-keleti versenyzőtől elvárnánk. A bugyuta, szimbolikus sztori megint csak a művész társadalmi stratégiáját juttatja eszünkbe, a „fegyvertár” tudatosítását, amiben a üzenet sokkal fontosabbá válik, mint a művészet esztétikai elkötelezettsége. A kiállítás két kivételes szereplőjét hagytam a végére. Fujimoto Yukio elektronikus zeneszerzőből átvedlett képzőművész. Zseniális hangkeltő eszközei egy olyan tudós munkásságát tárják elénk, aki fokról fokra azonosul a hangok jelentésével és szépségével, hogy végül olyan tárgyakat és eszközöket mutasson be, amelyek ennek a kutakodásnak az eredményeként demonstrálják zajok irányított születését és észlelését. A két fülhöz húzható méteres műanyagcső-füllhallgató a hallás forradalma maga, mert minden egyszerűsége ellenére annyira megváltoztatja a kiállítótér hétköznapi zajait, akár egy computer-vezérelte hangátalakító.
| ||
| ||
A MIKAN építészcsoport meghívása ugyancsak kivételt tesz, mégpedig egy másik művészeti ág javára, bár a tagok szerepeltek már képzőművészeti összefüggésben. Ahogy szövegem elején is említettem, a kurátor választása ez esetben szimbolikus: ez a gesztus közelebb hozza a nézőt a japán értelmiség környezetről és a tárgykultúráról való gondolkodáshoz. Ez pedig azért fontos, mert a szerteágazó kép így lesz teljes, így lesz összegezhető, mégpedig valahogy így: a vizualitás értelemmel bíró, mindennapi közérzetünket és életvitelünk meghatározó adottság, melynek jelentősége vitathatatlan. Ezzel pedig a magam részéről messzemenőkig egyetértek.
| ||
|
|
||
|
|
