|
Meller Kálmán Mária |
|
Élünk anélkül, hogy az életet értenénk, tehetetlenek és értetlenek vagyunk alapvető élet megnyilvánulásainkkal szemben, napszakokat, életkorokat lapozunk át megértésük nélkül. „Versenyezni az idővel nem lehet” – mondják a kishitűek, nem sejtve, hogy az időt lelassítani legalább olyan érdekes a megértés számára, mint meggyorsítani és ez is új felismerésre vezethet. Egy csoport jobbról céloz, mások lőnek balról, mi Violával egy harmadik ponton állunk és gondolkozunk.
2003. október 22-én nyílt meg kiállítása a National Gallery-ben, s ugyanezen az estén volt nyilvános vitája a Paul Getty Múzeum volt igazgatójával, John Walsh-sal. Jegyet szereztem mindkettőre, bár ez nem volt könnyű. Míg a kiállítás óriási vizuális meglepetés, a vita arra adott alkalmat, hogy a hallgatónak fogalma legyen Bill Viola személyéről, például a hanglejtéséről és a fejformájáról, meg arról, hogy hogyan reagál egy-egy felvetett kérdésre. Viola hanglejtése kellemes és nyugodt, egész személye magabiztos. Feje kerek, ujjai hosszúak és amikor azt mondja: „a hang tér”, vagyis a térben hullámzik, akkor úgy néz a levegőbe, hogy lehetetlen nem elhinni, sőt szinte látni, amit mondott. Vagyis meggyőző és ezt jól tudja. A National Gallery-ban most a kiállítás anyaga nem festett kép, pasztell vagy rajz, hanem videó. Nem tíz vagy húsz, hanem csak egy vagy kettő fér el egy teremben. A videó nem beszél. Amit szóban mondana, azt lassú mozgással helyettesíti. Tehát nem film, de nem is festmény, hiszen mozog. Lassúságára újfajta figyelemmel válaszolunk és szokatlan mozzanatok váratlanságával telítődünk. Van, aki ösztönösen szereti a videót (én például), és van aki nem. Az első meglepetés az, hogy a néző a kezdet kezdetén nem lát semmit, vaksötétben tapogatódzik, és különös, hogy ezt milyen gyorsan megszokja, ha a sötét szoba mélyén van valami igazán izgató és világító. Izgató, a divattal szembeszálló, mégis sajátosan egyszerű az első termek egyikében az a videó (nagysága, mint egy közepes méretű Derkovitsé), melynek témája mélységes bánat, szomorúság. E mű, az Observance (Szertartás) új művészet minden ízében. Kétszer is aláhúzom, hogy Bill Viola érzelemvilága ma szokatlan, mert a gyász, a bánat az egyik alapvető, visszatérő témája. Érdekes jelenség, hogy az utcai plakátok évek óta valamifajta szociális realizmus kényszerében eleve kizárólag boldog, elképesztőn jókedvű embereket mutatnak. Milyen kiegyensúlyozottak, mélységesen, derűsen kielégültek ezek a példaemberek. Ők (bevallom, személyesen nem ismerem őket) mindig csak nevetnek. Csodás fogaik vannak, nem 32 van a tágra nyitott ajkak bíborvörös, csillogó párnázatában, hanem kétszer annyi. E mérgező hazugság úgy tesz, mintha bánat nem létezne, és ha mégis, hát tagadni, eltitkolni való, mint a bűn és szégyen.
| ||
Bill Viola tetszik, mert nem akar tetszeni. Az ő figurái nem kacagnak, nem hazudnak sugárzó boldogságot. Ehhez a videóhoz, amelyet most megpróbálok leírni, mint gyakran, más alkalommal is, színészeket alkalmaz azzal a feladattal, hogy magatartásuk, főleg az arckifejezésük megrökönyödést, szinte elviselhetetlen bánatot fejezzen ki. Egyszerre hárman, négyen jelennek meg a videó felszínén, például egy megnyerő arcú, sötét vörös pulóveres fiatal nő, itt van szinte kézzelfogható közelségben, aztán lassan, igen, ezt hangsúlyoznom kell: nagyon lassan megfordul és fokozatosan távolodik, valamiképp helyet cserélve mással, aki hozzá hasonlóan közeledik, megdöbbenve és mély bánattal néz valamit, majd helyet ad másvalakinek, egy jólöltözött, középkorú férfinak például. Lassúság, különös, visszatartott mozgás, az élethez hasonló és nem hasonló elemek egy új művészet nyelvezetét valósítják meg és mi, a nézők, amíg megtanulunk lépést tartani a szokatlan ritmussal, csendben átalakulunk. Amit látunk, egy más világ, mások a terei, ideje. Más benne az aktív és a passzív és más az értékrendszere, mint a megszokottnak. Mi nézzük a szereplőket (azt kéne mondanom, a szerepeltetteket), de nem látjuk, amit ők látnak és ami körülbelül olyan távol van tőlük, mint mi, a nézők. Bill Viola videója arra céloz teljes erejével, amit nem mutat meg. Mi ez? Mi történik, mi az, amit ők kínlódva, elborzadva látnak, de mi nem látunk? Minden élőt elér a halál, erre céloz? Ez a bánatuk megjeleníthetetlen oka? A néző gondolatokba merül, mint amikor belépett a vaksötét kiállítóterembe. Igen, sajátos jelensége civilizációnknak, hogy mindenki meghal egyszer, de viszonylag ritkán látunk halált, és különös tény, hogy Bill Viola rámutat valamire, ami láthatatlan, vagyis ahelyett, hogy legigazabb témáját elénk terítené, kerülő útra fordul és csak céloz rá a látvány nézőinek arckifejezésével. Tehát a reakciót mutatja, nem azt, ami kiváltja. Viola beszélgetés közben, színtelen hangsúllyal mondja meghalt anyjáról: „Itt látom őt magam előtt”. Amit mondok, mégsem pontos. Mit látnak a „nézők”, az élők? Mi nézzük őket, élők az élőket, hasonlítunk egymásra vagy különbözünk? Ez nem csak a videó, hanem az ősi dráma, a színház eszköze. Ők átélnek valamit és mi nézzük azt, ami velük történik. Tárgyilagos kívülállók vagyunk vagy behelyettesítjük magunkat? Rólunk van szó? Viola új, mai művészete, videója elkerüli a történést (a narratív elemet), mely elválaszthatatlan a színháztól és kifejleszti az új műfaj nyelvezetét. Amennyire a szereplőkről leolvasható, nem egy vagy több meghalt embert látnak vízszintesen kiterítve, zárt szemekkel, hanem a meghalás valamely szörnyű folyamatát. Egyszer egy kínai filmben azt láttam, hogy haldoklók testét keselyűk tépik szét, talán ilyesmit, vagy zsidók gázhalálát látják. Ismétlem: csak a hatás olvasható le, a hatás tárgya nem. Viola New York Cityben született, de sokat utazott keletre-nyugatra és az életmódok, életszemléletek, vallások ön-tökéletesítő tanítását próbálta kitapasztalni. Tudom, hogy a szavak „életfelfogás”, és „kitapasztalni” ellentéteket tartalmaznak. De azt látom, hogy a gondolkodás elvontságát és az átélés tényszerűségét Viola nem akarja elhatárolni. Mint hangsúlyoztam, az elborzadt nézők látványát Viola nem mutatja meg. Amit mutat, az megrökönyödés, tehát hatás. Talán arra gondolt, hogy az általános reakció a halálra félelemmel és önvédelemmel keveredik, mely egyoldalúan túlméretezi és eltorzítja az elmúlást. Talán azt mondja, hogy a borzadály bennünk van, nem a tényben? (Kiegészítésként ideírom, hogy a legelső videó, amit Violától körülbelül hat éve a Tate Gallery-ben láttam, anyját mutatta haldokolva az egyik oldalon, saját, alig megszületett gyermekét a másikon. A középtérben ő maga mozgott búvárszerűen. Egy előbbi „kép” ebben a sorozatban a gyermek világrahozatalát „ábrázolta”.) Meg szeretnék pendíteni még egy kérdést. A fent tagolt jelenet színészei a legkülönbözőbb embertípusokból válogatva, egytől egyig mind lesújtva fordultak el a megmutathatatlan látványtól. Enyhén megérintve a mellette állót, talán szavakban alig kifejezhetően, bánatát kívánta volna megosztani . Ezt az asszociációt futólagosan említem, túl sok volna azt állítani, hogy felbátorítva a látottaktól, arra gondolok, hogy a látvány nem pusztán lelki, de testi közösséget is felébresztett közöttük. A gondolattársítás kapcsán már-már a szex merülne fel, hiszen ez nem volna kivételes a halál közelségében. De Bill Viola a szexet soha sem teszi centrális témájává. Nem hiszem, hogy ez azért van így, mert az ő értékrendszerében a szexnek ne lenne jelentősége, hanem mert keresi a megfelelő módot a megjelenítésére. A kiállítás középső részét óriási, megduplázott vetítővászon foglalja el és két oldalán a videó ugyanazt a gondolatot fejezi ki különböző, de egymástól nem távol eső módon. Egészen leegyszerűsített, kis méretű emberi forma, egy férfi jelenik meg a távolban, közeledve fokról fokra nő, s elérve a vászon előterét, nagyobb lesz a normálisnál. Két keze nem egészen érinti az oldalát. A következő mozzanatban az látható, hogy egy nagy, a természetesnél valamivel nagyobb vízcsepp (akárcsak egy nagy, ovális, fehéres gyöngyszem) hullik le és szétpattan a figura fején. Sokszor újranéztem ezt a videót és mivel az ember ugyanazt minden alkalommal másképp látja, volt úgy, hogy ez a kritikus pillanat már-már komikusnak tűnt volna, ha egy második csepp nem követné az elsőt, a másodikat egy harmadik és így tovább mindaddig, míg a cseppeket kiadós eső, zuhatag nem váltja fel. A víz elmoshatta volna az emberi forma körvonalait, ám az ember, akit a vízzuhatag már-már eltakart, pontosan olyan maradt, mint amilyen volt. Csak másodszorra tudtam megfigyelni, hogy két kezét enyhén kitartja, mintegy magába fogadva a zuhatagot. Majd a vízesés víz-szakadássá változik, és elemi erejűvé válik. Az ember, aki oly nagy volt az előbb, fokozatosan eltűnik, megsemmisül. Marad a zuhogó víz. Most a víz egészen új formákat vesz fel, egy percre olyan, mint egy függöny, melynek fény-árnyékában kísérteties formák váltakoznak, de végül ezek is eltűnnek a vízzel együtt, marad csupaszon a vetítővászon. A néző most átmegy a túloldalra. Szeretném érzékeltetni, hogy ez átvándorlásunkat jelenti az egyik kiállítóteremből a másikba, természetesen sötétben és feszült várakozás állapotában. Most látjuk a második vetítővásznat, mely az előző hátoldalának tűnik. Amikor az emberi alak teljes nagyságában az előtérbe kerül – ez élete delét jelenti? – tűznyelvek lángolnak fel a lábánál és egyre nőve, felmagasodnak. A figura mozdulatlan, nincs más látható, csak ő és a tűz, s a tűz egyre növekszik, mindaddig, míg el nem takarja őt. Most láthatatlan, de megsemmisült-e? A műveket nézve rájöttem, hogy Viola kiküszöbölte a napilapok címlap szenzációit. Sokszor évszázadokkal vezet vissza abba a korba, mely úgy vélte, hogy a földi élet négy elem, a föld, levegő, víz és tűz sajátos tulajdonságain alapul. Viola ezzel a majdnem fél évszázados, és mégis még mindig új ábrázolási eszközzel, a videóval (melynek “graph paper”-ét ő „jel-kottának” nevezi) nem fordít hátat a képalkotás elmúlt korszakainak. Ellenkezőleg. Lehalkult tónusban és a régi predellák arányaiban öt darab, azonos méretű képet sorakoztat fel. Íme egy nap története öt képmezőre osztva. Címe: Katalin szobája. (Cathrine’s room). Egy férfi/nő szereplő egy napját mutatja. (Az, hogy férfiről vagy nőről van e szó, érthetően mellőzhető, bár sem a cím, sem a megjelenítés nem titkolja hogy a szereplő nő. )
| ||
| ||
| ||
I. Ez a nap kezdete, a reggel. Nincs telefon, nem kopog be senki, ő a reggelit a szoba közepén guggolva költi el, szóval egy barátunkról van szó. II. Ül a sarokban, most kétségtelenül nő, szorgalmas és egyre öltöget. A másik sarokban váza áll, benne liliom. Az ablakon át csodás, vakító fény árad be, nincs ott, mégis Isten küldöttét, Mihály arkangyalt látom a fényben, a jelenetben az angyali üdvözletet. III. Az asztalnál ül és egy cikket ír. Nem tudom, hogy miről. Olyan állapotban van, mint én most, amint ezt a szöveget írom a Balkonnak. Föláll, le-föl jár a szobában, aztán a teleírt papírok felét a szemétbe dobja. Néha tényleg ez a legjobb megoldás. Szeretném, ha az én olvasóm nem értene ezzel teljesen egyet. IV. A szoba tele van gyertyával. Meggyújtja egyiket a másik után. Ez szimbolikus jelenet. V. Úgy mondják, hogy minden este le kell feküdni. Ott ül az ágy szélén, két lába csupasz és valamiképp tehetetlen. Becsúszik a takaró alá, mindent eloltott, mégis jól látjuk. Mit álmodik? Az ablakon át egy faág látható odakinn, az is változik képről képre, nem a napszak, de az évszakok szerint, rügyezésből téli csupaszságba. Ez a predella nem érzelmekről, élő emberből elemmé való átalakulásról, vagy a halott megjelenítéséről szól, hanem a hétköznapi életről. 2001-ben készült. A tapasztalatforrások végtelenek, egyszersmind kiszámíthatatlanok. Mint Viola mondja visszaemlékezve, pusztán a hold és a csillagok fényétől világítva és valamely speciális katonai fényképezőgéppel az amerikai sivatag éjszakai arculatát vizsgálgatta hosszú hónapokon át. A „csönd és sötétség” birodalmának művészi kifejezése számára mégis meddő maradt és ez a művészi zsákutca évekre lehangolta. Tisztelem az őszinteségét, hogy ezt a kiállítást kísérő katalógusban bevallja. Tehát az alkotóképesség nem zár ki küzdelmet és a meddő évek kárpótlása csak később érkezik vagy soha. Mikor Viola e negatív periódus után újra kézbe vette régi felvételeit haldokló anyjáról, képes volt felismerni bennük a művészetében használható vonásokat és képes volt tovább képezni ezeket. Az amerikai sivatag nélkül erre nem lett volna képes. A National Gallery régi képeit, különösen a vallásos témájúakat egy-egy csoda, vagy az abban való hit világítja meg. Mi az, ami a valóságos életben lehetséges, mi az, ami nem? Ez az, amit elfelejtünk megkérdezni az Emergence című művet nézve. (“Emergence” az egyik angol-magyar szótárban „kiemelkedés”-t jelent, “emerge” a másik szótár szerint: „kiemelkedik (vízből például). A videón szó szerint vízből való kiemelkedésről van szó. (Érdekes, hogy a rokonszó “megjelenés” (appearence) Violánál nem merült fel, úgy látszik távolabb akarta tartani magát attól, ami valószerűtlen.) A jelenségek sorrendjét felidézve az első kép egy oltárhoz, de sírhoz is hasonlítható hófehér víztartály két oldalán egy-egy nő virraszt, az egyik idősebb, a másik fiatal. A fiatal most felfigyel valamire és a tartály felé fordul. A tartályból víz kezd szivárogni és fokozatosan egy élettelen férfi feje, majd lassan a teste emelkedik ki belőle. A lény halott, fiatal, vértelen. Teste szép, mint az isteneké és fehérebb, mint az oltár.
| ||
A jelenet ismerős és mégis új, íme ők a „szent asszonyok a sírnál”, ők azok még akkor is, ha ruháikat mi is viselhetnénk és meg merik érinteni a halott Krisztus testét. Némely pillanatban a halott élő, és a merevségében olykor van valami kevésbé merev, nem több annál, minthogy ezt a rituális csoda-valóságot mi is minden rendkívüliségében átélhessük. Vagyis itt a csodaszerűt és a szinte elhihetőt a művész szándékosan és szokatlan eszközökkel keverte. (A halott isten-fia kiemelkedik sírjából: ez csodaszerű. Nem teljesen olyan mint aki meghalt: ebben van valószerű elem.) A régi, bibliai történet nem évült el, a jelenkori alkotási módszerek, a videótechnika kiemelt valamit a múlt óriási szó- és kép-gyűjteményéből modernül és megrázón. Tehát a személyek és a bibliai esemény ideje behelyettesíthetők maiakkal. A halott anyja és a hosszú hajú, úgy mondják, nemrégen még kicsapongó Magdolna más és más módon szeretik a szent halottat. A bánat mégis összekapcsolja őket, ennek megértetésére utal egy-két egymást érintő gyöngéd mozdulatuk. Violánál erotika, mint említettem, még sosem jelent meg más érzelmekhez való kapcsolódás nélkül, tehát jelenetei érzelmi jelentéssel telítetten talán erotikus tartalmúak némelyek számára, másoknak pedig nem. De meddig terjed egyik vagy másik érzelem? Mi az, ami megnevezhetetlenségbe burkolódzik? Ilyen természetű kérdések merülnek fel Bill Viola kiállításán, megdöbbentő egyszerűséggel. Ez azt jelenti, hogy művészi nyelvezetét, lehetőségeit a velejéig átkutatta és hozzá idomította meggyőződéséhez: a művészet ereje a nézőt megváltoztatja.
| ||
| ||
Végezetül rátérek arra a videóra, mely a kiállítás előcsarnokában van elhelyezve, tán azt akarva érzékeltetni, milyen lépéseket téve formálódott át ez a művészet nyolc év teltével. Ez az Üdvözlet (The Greeting) 1995-ből. Forrása csodás mű: Pontormo Látogatás-a (The Visitation) Az Üdvözlet és az utána következő években készült művek között óriási, leegyszerűsítő folyamat érzékelhető. Ebben a korai műben Mária lángvörös, hosszú ruhája és a kilencvenes évek divatja szerint rövidre vágott fekete haja elragadtat, de zavar, hogy a látvány túlzsúfolt, hogy a részletek fölösleges realitások körébe vezetnek. (Hasonlítsuk össze például a sarus lábakat itt a későbbi mű, a Kiemelkedés női figuráinak a lábával.) Még akkor is, ha a parányi arcizmok megrebbenése is érzékelhető például a 2002-ből származó Passions-ben vagy a már említett Observance-ban, ezekben a művekben az igazi közlendő mélyebben fekszik, elvontabban és egyszersmind nagyobb ütőerővel, mint itt. Más szóval, a történteket mesélő hangvétel a színház vagy film módján (vagyis a régebbi művészetek módján) még mindig ott rejlik ebben a korábbi műben. Ez az, ami pár év múlva új művészi kifejezésnek adott helyet. Viola így beszél erről: „a kamera megtanított arra, hogy azt a világot, amit amúgy is, mindenképpen látok, lássam a metafora és a szimbólum áttételében”. Mint mondja, nem az első lépés, a 35 milliméteres film nagysebességű felvétele, hanem későbbi alapvető lelassítása az a lényeges átvitel, mely különböző technikai módosítások fejlesztésével a kiállító helyiség falára kerül. A videó megkülönböztetett, új műfaj, egyik legfontosabb eszköze az idő; nem mozdulatlan, mint a festett kép és nem elbeszélő, mint a színház és film. Nem kétséges, robusztus tehetséggel állunk szemben, sőt a kifejezés – szembenállás – nem is idevaló, mert amit én leginkább csodálok Violában, az az, ami engem is a legjobban érdekel, például az elemek, a víz meg a tűz felfoghatatlansága és nélkülözhetetlensége. Most valaki, amolyan „félelmetes elme, mely a mában él” azt vetheti közbe: álljunk meg, valóban olyan nagy a víz és tűz hatalma? A víz a csap megfordítására fémcsövekből befolyik a kádba, meg a fazékba és pillanat alatt ugyanúgy el is zárható. A tűz, illetőleg hő hasonló kézmozdulataink függvénye. Azt válaszolom, hogy Dél-Kaliforniában települések láncolata pusztult el a minap olthatatlan tűzvésztől és a tengervíz nagyobb felületét foglalja el a föld felszínének, mint a szilárd talaj. Mindez fizikai tény, de még hatalmasabb erő van abban, amit ezek az elemek mint szimbólumok jelentenek. Itt a kérdés szinte túlnő határainkon, mert azt firtatja, ami nem csak a költészet, vallás-alkotás, és altatódalok alapanyaga, hanem ami aprópénzre váltva háborúk olcsó jelszavává és mondvacsinált hatalommá emelkedhet. (Bush) Ideológiai vezérszavakkal világrészeket lehet megindítani. Az ideológiai „jelmondatok”, az hogy ezek hatni tudnak, ellenőrizhetetlen képzetek felajzásán alapul. Költészet és csalás egy érem két oldala. Az egyik elbűvöl, a másik hasznot húz. Komoly vállalkozás Bill Violát elemezni, de nem mentes kényes kérdésektől és a bennem élő örök kritikus észrevételei most is felébrednek. A művészet sokszor álcázott használati eszköz. Milyen veszélyt jelenthet Viola? Visszavezet a múltba, például a középkor és kora reneszánsz vallásos világába, a messze eső japán színház idegenszerű szabályait vizsgálja. Valaki visszautasítva azt mondhatná, hogy képtelen a jelen tényleges problémáival szembenézni. Nem hiszem, hogy ez volna a helyzet. Viola számára a vallás, a vallások egy-egy speciális világszemléletet jelentenek, amelyet nem követni, hanem megérteni próbál. Például az Emergence épp úgy eltér a régi vallásos hittől és annak formáitól, mint amennyire a nyomukba lép. Éppen ez az örök, de mégis új az, amit szeretünk benne. 2001. szeptember 11. óta tudjuk, hogy a világrészek, nyugat-kelet erői és eszmei viszonylatai radikálisan átalakulnak.
| ||
Új iránytűre, mérőrendszerre van szükségünk, nemcsak mint fegyverkészletre, hanem mint külső, belső tájékozódásunk Noé bárkájára. Viola új dimenziókat mutat, elfogadjuk őket? Ő elfogadta a japán No színház rendszerét, melyben „A cselekmény szélsőségesen lassított módon halad és mindketten, nézők és előadók felfüggesztettekké válnak az ébredést és álmodást összekötő területen. Az időkiterjedés anyaggá, az emlékezet tapinthatóvá, a hallgatás robbanó erővé válik, a csönd pedig megsüketít“. Új küzdelem ez, vagy új béke? Nem tudom de egyre jobban érdekel. |
||
|
|
||
|
|
