|
|
|
Vámos Éva: A „Forradalmak” című művel nyitotta meg Párizsban januárban az új évet és egyúttal az új évadot a Couvent des Cordeliers-ben az ARC (Párizs Modern Művészeti Múzeuma). A Latin negyedben található régi ferences kolostorba összehívott Cordelier Clubban jöttek össze 1790-től a legradikálisabb francia forradalmárok. A hely szellemének megfelelő hatalmas és mégis könnyed struktúra – amely Didier Fiuza Faustino műve –, s a belépésünkkor dalra fakadó és koreografált lépésben hozzánk közeledő ál-múzeumőrök mind-mind sok újat ígérnek. A kiállítás egyik kurátorát kérdeztem erről a megnyitón.
Hans Ulrich Obrist: Amíg a Musée d’Art moderne de la Ville de Paris-t renoválják – előreláthatólag 2005 tavaszáig –, addig ebben a környezetben, a Couvent des Cordeliers-ben rendezünk kiállításokat. Valóban szimbólikus a helyszín, természetesen nagy, felszólító erővel hat ez a történelmi tér a modern művészekre. Először is Didier Fiuza Faustino személyében olyan művészt kértünk fel, aki Franciaország és Portugália között „ingázik”, és ahogy reméltük, váratlan perspektívákkal lepi meg az ide belépőt – hatalmas ezüst és aranyszínű szerkezetek, középen egymásba csavarodva – amelyeken a kolostor terei tükröződnek, s amelyek ugyanakkor messzire röpítenek gondolatban. Az ARC elkötelezett, mindig is támogatta a fiatal művészek pályakezdését, és ezúttal ezeket a tereket teljes egészében ilyen tehetséges művészeknek adta, hogy új megközelítésben alkossanak ide leginkább alkalmas műveket.
Így meghívtuk Oliver Payne-t és Nick Relph-et, két angol videóművészt, akik Londont bejárva forgatták filmjeiket. Bemutatják 2000-ben készült első filmjüket, amelynek címe: Driftwood. És látható itt a most elkészült Gentlemen című munkájuk is. Olyan londoni sétákra invitálnak, amelyek során visszahódítják mindannyiunk számára a várost, a nagyvároson egyre jobban eluralkodó magánterületeket. A korábbi filmjükben ez a tendencia még nagyon absztrakt, a legutóbbiban viszont már igen direkt módon jelentkezik. Azután két Porto Ricóban élő művész, Jennifer Allora és Guillermo Calzadilla közvetlenül a történelmi helyszínre utalnak, az Emberi Jogok nyilatkozatára ezzel a mindjárt a bejáratnál felfüggesztett haranggal – amelyet a közönség megszólaltathat – sőt erre kérik is a látogatókat. Ezután a fiatal berlini Tino Sehgal szobraihoz érünk: valahányszor egy látogató belép a kiállítás területére, három, múzeumőrnek öltözött színész „életre kel” – tánccal és énekkel fogadja a belépőt. A látogató tehát fontos szerepet kap, ő „aktiválja” a „műtárgyat”, amely nélküle csupán virtuális lenne. Ez is lázadás természetesen: hiszen a művész azt mutatja be itt, hogy a műtárgy felcserélhető az azt felügyelő őrrel. VÉ: Militáns és a különböző művészeti ágakat összekapcsoló műveket akartak tehát bemutatni új kiállítóhelyükön? HUO: Igen. Építészet és képzőművészet határán alkot például Faustino, a színház, a tánc és a képzőművészet határán Seghal. Mert itt tulajdonképpen a kiállítással létrejött idősíkban jelennek meg figurái. Mindezt Allora és Calzadilla helyezik a leginkább politikus kontextusba. VÉ: Ön egyben a kissé játékos nevű folyóirat, a point d’ironie főszerkesztője is. Milyen folyóiratról van szó? HUO: Ezt a művészeti lapot Christian Boltanskival közösen hoztuk létre, felelevenítve egy már-már feledésbe merült írásjel hagyományát. Minden számban egy kiállításhoz kapcsolódóan egy-egy művészt mutatunk be – nagy példányszámban és ingyen osztjuk a kiállítás-látogatók között világszerte. Legutóbb Yoko Ono-számot adtunk ki, és a következő Anri Sala párizsi albán művészről szól, akinek első egyéni kiállítása lesz itt a kolostorban a következő címmel: „Entre chien et loup” – ahol a látogató tehát a címnek megfelelően végig alkonyati fényben járhatja majd be a kiállítást.
|
|
|
