<

Készman József

Egohiszti – Gépelmék kora

Kollár József: Hattyú a komputer vizén

Értekezés a módszerrõl. A tavaly megjelent Hattyú, szerzõje^* szándéka ellenére^** alapvetõen nem mûvészetelmélet, nem elmefilozófia, hanem kis episztemológiai- vagy még inkább ontológiai körkép az ezredvégrõl. Tartalma mellett szemlélete és nyelvezete legalább olyan érdekes, mint a benne tárgyalt téma. Olyan könyvvel van dolgunk, amelyet úgy kell (és lehet) olvasni, ahogy számítógépesített világunkban már régen rászoktunk az információk fogyasztására. A háttér-televíziózásról, háttérolvasásról van szó: ülünk egy fotelban, szemünk elõtt a tévé képei, kezünkben könyv, fejünkön a walkman fülhallgatója, s mindehhez valami kis rágcsát csócsálunk. A szöveg rendkívül tömény, minden mondata súlyos koncentrációt igényel – mégis, inkább szörfözni lehet benne, miközben számos kapcsolódást, az elme különbözõ területekre való szabad barangolásának élményét nyújtja az olvasónak. Noha hagyományos formátumú könyv, az általa kiváltott asszociációk mámorában leginkább multimédiás hatáshoz fogható mûélvezetrõl beszélhetünk.

A kötet sodrása olyan gyors, és a benne megfogalmazott teóriák annyira elgondolkodtatóak (provokatívak), hogy reflektálni csak élõszóban, eleven diskurzus-panel keretében lehetne – ha rendre idõben, lemaradás veszélye nélkül, a szöveg megfelelõ helyén akarnánk hozzászólni –, és akkor is legalább tíz szája kellene legyen az embernek.

Az enyhe képzavarról tanúskodó, ám kétségkívül frappáns címû könyv begyújtja a képzeletet. Kifejezetten inspiratív tud lenni, ha hagyjuk, hogy az amúgy is allúziókkal teletûzdelt szöveg az MTV, egy pohár bor, vagy egy igényes CD társaságában másszon az agyunkba. Az értekezés bizonyos pontjain – egy-egy szó végén, az írásjelek helyén – kicsiny fiókok, regiszterek nyílnak meg. Ezek a kicsiny ablakok (ld. F. O. System: Ajtók, ablakok) az olvasó felismeréseinek, kapcsolódásainak felfakadási helyei – olyan apró gondolati mozgások, mint a flash a számítógépes animációban. A szellemtudományok standard alakjai (Descartes, Hume, Hegel) mellett privát élmények kapcsolódnak be a mentális játékba. (Például a Szerzõ „Remélem, a fakó utcák elfeledett lakóinak…” passzusára a Kritikusnak a Fuck Off System egy sora – „…sápadt fénnyel elborítja a szürke port…” –, Minerva baglyát említve pedig Németh Lajos könyve ugrik be, stb).

Az embergép-rendszer. A Hattyút olvasva úgy tûnik, a mindennapi és a tudományos gondolkodásban rátaláltunk egy új paradigmára. Annyira általános, annyira triviális és annyira adekvát szemlélet, hogy nem lehet elkerülni: a számítógép-paradigmáról van szó. Arról az elgondolásról, hogy az agyat, az ént, a mentális folyamatokat modellezzük a számítástechnika struktúráival és fogalmaival. Az agy tehát a hardver, a mentális folyamatok pedig nem mások, mint feltelepített programok rendszere. Az elme legjobban használható analógiája a Neumann-féle soros számítógép, amely az agy párhuzamos mûködésû hardverén fut. A reduktivizmus és a lokacionizmus hibáit elkerülve hamar rájöhetünk, hogy az elmebeli jelenségek nem szûkíthetõk le molekulák reakcióira. Még senki nem mutatta meg a kapcsolatot a DNS-triplex által meghatározott fehérjék és mondjuk a „szép nõ”-gondolat (idea) között. Amíg nem tudunk rámutatni a biológiai folyamatok és a mentális jelenségek kapcsolatának mikéntjére, minden tudományoskodó magyarázat-próba a naív hit ismeretelméleti státusán áll. Kicsoda az én, micsoda a személyiség – és egyáltalán, hogy is van ez az egész? Ebben az esetben a modell voltaképpen metafora-használatot jelöl, amely mindvégig megmarad abban a hitben (mítoszban), hogy most a tudományosság felõl tettünk egy nagy lépést az önmegértés felé. A könyv szerzõje mindenesetre kiterjeszti a számítógép-metaforát a mûvészet életvilágára is. Hiszen mi más lenne a mûalkotás, mint sajátos metafora, egy intencionális rendszer, amely hasonlóan mûködik (gép által keltett szimuláció), mint a mentális mûködések és jelenségek feltételezett centruma, az ún. én. Az elmék és mûalkotások tehát olyan virtuális gépek, amelyek a programozási nyelvek révén bonyolult rendszert szimulálnak, s közben olyan látható médiumot prezentálnak a felhasználó számára, amely megmutatja a modus operandi-t is. A mûvészi alkotások az elméhez hasonlóan reprezentációs rendszerek – mondja szerzõnk –, miközben bizonyos személyi tulajdonságokat testesítenek meg. Az artefaktumok leírására és értelmezésére – tipikus analitikus-nyelvfilozófiai megoldás – a kijelentéslogika denotációs módszereit veti be. Denotáció, referencia, reprezentáció, propozíció – innen nézve Duchamp gesztusa a piszoár mûalkotásként való értelmezésére egy kijelentés, amely az „x úgy véli, hogy p(sz)” (Duchamp úgy értelmezi, hogy a piszoár szökõkút) összetett állításban fejezhetõ ki. De vajon lehetséges-e a nyelv megértése magából a nyelvbõl, és vajon megismerhetjük-e a tudat felõl a tudat technikáit és metaforáit? A kérdés megvilágítását a metafora-elmélet kidolgozásával kell kezdenünk: Kollár szerint – akinek elméletében a metafora az egyik központi fogalom –, a metafora a kreativitás záloga, azaz olyan képességrõl tanúskodik, ami lehetõvé teszi régi alkotórészek új kombinációját. A metafora ezen túl még a divergens gondolkodásra jellemzõ analógia is, amely nélkülözhetetlen az intelligenciához. Egyszóval az embert az állattól az különbözteti meg, hogy képes metaforákat gyártani. A metafora ezen túl lehetõvé teszi az átjárást
a különbözõ domíniumok határain, vagyis hogy összekapcsoljuk a kognitív tudományt a mûvészet világával. A metafora azon kívül hogy „a nyelv álommunkája” (Davidson), még
a reprezentáció és példázás értelmében vett tulajdonságokkal bír, s képes a dolgokat új, váratlan nézõpontból láttatni. A mûvészeti világ polgárai és tárgyai is metafórák, vagyis intencionális rendszerek, akik új mûveket hoznak létre és a régiek klasszifikálására törekszenek, hogy valamiféle konszenzus jöjjön létre hiteik és vágyaik között.

Bekezdések az emberrõl. A szerzõ (bocsánat, Szerzõ!) útja az emberi gondolkodás,
a mentális folyamatok megismerésének vágyától indul a lelki tevékenységek (amely mint tudjuk, számítógépprogram) speciális válfajának, a mûvészet mint metafora-készítés sajátos világának megértéséhez. Úgy gondolja, ha közelebb férkõzik az agy és elme rendszeréhez, jobban és fõleg másként tudja értelmezni az artwork és artworld birodalmát.

Egy ponton a könyv gondolatmenete elszabadul és gigantikus léptékû paranoiát vázol fel. Ez a feltételezés hasonló Descartes radikális kétkedésébõl fogant felismeréshez: ki vagyok? ki az az én? mi biztosít saját létezésem felõl?, mi van, ha egy gonosz szellem minduntalan megtéveszt, és a többi ember csak ügyesen elõállított automata?, lehet hogy csak off-line szimulációk vagyunk? Mi van, ha egy (isteni) programozó játékprogramkái vagyunk csupán, ha megvalósult a Mátrix, és az egész a használó illúziója?

De miért is van szükség az én-re, erre a fungáló-gyûjtõ fogalomra mint entitásra? Nyilvánvalóan olyasfajta szemléleti-gondolati mankó, mint a newtoni fizika világában az erõ fogalma. Könnyû belátni, hogy a természet mit sem tud olyasmirõl, mint erõ vagy fizikai törvény – ezek az ember által konstituált, azaz kitalált konstanciák, amelyek megfelelnek az ismeretek adott szintjén érvényes szemléleti kereteknek. Kollár nem tesz mást, mint az emberben rejtekezõ rejtélyes entitást (lélek – szellem – én), amelyet a fejünkben lévõ homonkulusszal, késõbb a camera obscura metaforával próbáltak kifejezésre juttatni – egyszerûen lecseréli a komputerek kínálta fogalmakra. Valamiféle én feltételezése alighanem azon a szemléleti hagyatékon alapszik, hogy a dolgoknak (az embernek) bizonyos lényegük van. Ha az ember nem azonos fiziológiai folyamatai összességével, akkor bizonyára van valami, amitõl õ ember, amitõl más, mint a többi hasonló földlakó lény. Mindeközben erõs a gyanú, hogy Kollár abszolút materialista módon értelmezi a mentális szintek lakóját, az én-t. Számára ez olyan teoréma, olyan hipotetikus tényezõ, amelyet bár egy hardveralapú program generál, mégis alapvetõen jelenségszintû létezõ (a jelenségek meghatározott csoportjának jelölésére szolgáló leírás), s amelynek semmi köze sincs a spirituális-transzcendens én-ego-lélek képzetekhez. Az „én a narratíva gravitációs centruma” – kijelentés azt feltételezi, hogy azonosítjuk magunkat azokkal a külsõ és belsõ történésekkel, amelyekkel kapcsolatba kerülünk. Nicsak, ki beszél? –kérdezhetnénk; Hát az elbeszélõ én! – szólhatna a válasz. A fenomenális létranggal bíró én-el szemben a jungi pszichológia már régen kidolgozta ego-elméletét. Ennek értelmében szívesen azonosítjuk magunkat azokkal az eseményekkel, amelyeket átéltünk, még szívesebben azonosulunk tulajdonságainkkal, szerepeinkkel, saját gondolatainkkal és érzelmeinkkel (ez Kollár könyvének útja is), sõt leggyakrabban „személyiségünkre” hivatkozunk, mint létezésünk elkülönülésének cáfolhatatlan bizonyítékéra. Jung szerint mindezek hamis egofixációk, amelyek nem adnak számot az ember spirituális gyökereirõl; az igazi lényeg (mintegy kivonat) az emberi ego. Mint látjuk, lényeg – akár objektív létezõ, akár puszta megnevezés – ebben a rendszerben is van, ám innen nézve a mentális folyamatok kollári fókusza csak egy
a hamis ego-k közül.

Módszertani szempontból a könyv(elmélet) legkritikusabb része a fikció és valóság kapcsán elfoglalt kollári álláspont, amelyben tanúságot tesz amellet, hogy van fikció és van valóság. Marquard felfogásával (A mûvészet mint antifikció) polémiában olyan tényezõre hivatkozik döntõbíróként, mint az újkori filozófia „józan ész” (mens bona) fogalma. Mert valóban – játsszunk el a gondolattal – miért is ne lehetne elgondolni a szerepcserét: hogy a valóság átfikcionalizálódik, azaz eltûnik a reális és a fiktív különbsége.

A világ mint akarat és képzet. Kollár munkájának elvitathatatlan érdeme, hogy pallókat fektetve átjárást kínál a humán tudományok és a reáliák szférája között. Érdekes, szinkretikus elegye jön létre az angolszász tradíciókon edzett posztanalitikus filozófiának, a kognitív pszichológiának, kibernetikának és rendszerelméletnek, a költészetnek és nem utolsósorban a mûvészetnek.

A kötetet letéve, szemünkben utóképekkel, feltehetjük a kérdést a Szerzõnek: mi van akkor, ha test-lélek dualizmusából kiindulni hosszan elhúzódó tévedés, még ha ennek a tévedésnek szép hosszú története is van? Lehetséges, hogy a probléma a kérdés rossz megfogalmazásából fakadt; lehet; hogy rosszul nyúltunk a témához? Nehéz szabadulni a képzettõl, hogy konvergáló divergens megfontolásaink közepette egy kategóriahiba (G. Ryle) áldozatai vagyunk, s továbbra is Cartesius doktor és a racionalizmus entitásainak duális szemléletét kérõdzzük vissza. Gondolkodjunk! Ha az én csak üres szoftver, ha a világ generálva van, logikus következmény lenne, hogy magára a testre is kiterjesszük a szörnyû gyanú árnyékát: mi van, ha a hardwer is képzet? Mi biztosítja annak matéria-szerû létezését?

Több tehát a kérdés, mint a válasz, ám egyetértünk a szerzõvel, mikor azt mondja, az írás több, mint saját énjének egyszerû lenyomata: palackposta, amelyben együtt van jelen álommunka és álomfejtés. Mûvészet és tudományos gondolkodás dichotómiáját alighanem senki sem tudta olyan nagyvonalúan és megnyugtatóan túlhaladni az álom irányából, mint Karácsony Benõ, aki Napos oldal címû regényének fõszereplõjével már megfogalmaztatta a történelem utáni idõk életfilozófiáját: „Az élet: egy álom. Ennélfogva mindenki aludja ki magát, amennyire csak bírja!”

Kollár könyve kötelezõ olvasmány minden mûvészetközeli érdeklõdõ számára! Vigyázat, elmélet!

* A szerzõ filozófiát tanít a Pázmány Péter Tudományegyetemen; számos mûvészetelméleti, mûvészetfilozófiai írás jelent meg tõle a Balkon, az Új Mûvészet, a Vulgo és a Magyar Filozófiai Szemle hasábjain.

** FÜLSZÖVEG
„A történet a mûvészet-, az elmefilozófia és a kognitív tudomány határolta Bermuda-háromszögben játszódik. A Szerzõ énkeresõ programja az általa generált Olvasónõ és Olvasó neurománcának színtere. A könyv szereplõit a következõ kérdések kényszerítik disztingváltabb tengéslengésre. Tekinthetünk az énre úgy, mint mechanikus folyamatok eredõjére, azaz a természettudomány mondhat-e egyáltalán valamit a tudatról, az énrõl, a szabadságról, a mûvészetrõl? Lehetséges, hogy szellemtelen zombik vagyunk, akik abban az illúzióban élnek, hogy közvetlen kapcsolatban vannak öntudatukkal, tehát azzal, ami nincs nekik? Ha a mentális folyamatok hasonló ontológiai helyet foglalnak el, mint a mûalkotások, akkor tudományos megerõsítést nyer a mûvészet és a szellem fenomenológiájának közeli rokonsága? A számítógép-kultúrában együtt van jelen a kifinomultság és a négyzetre emelt banalitás; a mechanikusan és ostobán mûködõ szerkezet, valamint a virtuális gép látszólagos kreativitása; az ezredvég költészete és obszcenitása; a cyberart, a hackerfilozófia és az üresfejû sztárok arcképcsarnoka. Mindenki mást keres és talál a komputer monitorján: én (ki? Az Olvasónõ? Az Olvasó? A Szerzõ) egy hattyút a komputer vizén.”